Közhely a szívünkben - Kocsák-Somogyi-Miklós: Abigél (Musical )

Zene

Az ismerősség, mi több, az otthonosság lakályos érzete lengi be, s vonja egyetlen közösségbe a színpadot s a nézőteret az Operettszínház új produkciójában. Az Abigél ugyanis, ez az emberségre okító, s a bakfisromantikát antifasiszta detektívtörténettel elegyítő nevelődési leányregény meghitt ismerősünk, s a Nagy Könyv című szavazójáték óta bizonyítottnak tekinthető a tény, miszerint az árkodi Matula kakaóillatú, kálvinista belvilága olyan kulturális közkincs, amelyre különösebb kockázat nélkül bazírozható zenés színházi mű. Csakhogy korántsem pusztán Szabó Magda regényalapja (illetve, hogy őszintén szóljunk: a legendás tévéváltozat) ébreszti fel az újdonat musical nézőiben a többedik találkozás érzését, s persze még kevésbé az lankasztja olykor bizony fásult randevúvá e színházi estét. Mert ezt a musicalt már valóban sokadszor látjuk: Kocsák Tibor zenéje kísértetiesen emlékeztet saját korábbi színpadi műveire, a karakterbetétek, a sokadalmas tömegjelenetek zenéje éppúgy nélkülözi a meglepetéseket, akárcsak a mű egy-két, vitán felül slágergyanús száma. Még a legsikerültebb dal, a Vitay Georginának juttatott "Nincsenek csodák" sem kivétel a mondottak hatálya alól, hiszen e szám dallamvezetése és harmonizálása olyannyira kitaposott ösvényen halad a biztos hatás felé, hogy a processzusban helye se lenne tán a zeneszerzői originalitásnak.

Az ismerősség, mi több, az otthonosság lakályos érzete lengi be, s vonja egyetlen közösségbe a színpadot s a nézőteret az Operettszínház új produkciójában. Az Abigél ugyanis, ez az emberségre okító, s a bakfisromantikát antifasiszta detektívtörténettel elegyítő nevelődési leányregény meghitt ismerősünk, s a Nagy Könyv című szavazójáték óta bizonyítottnak tekinthető a tény, miszerint az árkodi Matula kakaóillatú, kálvinista belvilága olyan kulturális közkincs, amelyre különösebb

kockázat nélkül

bazírozható zenés színházi mű. Csakhogy korántsem pusztán Szabó Magda regényalapja (illetve, hogy őszintén szóljunk: a legendás tévéváltozat) ébreszti fel az újdonat musical nézőiben a többedik találkozás érzését, s persze még kevésbé az lankasztja olykor bizony fásult randevúvá e színházi estét. Mert ezt a musicalt már valóban sokadszor látjuk: Kocsák Tibor zenéje kísértetiesen emlékeztet saját korábbi színpadi műveire, a karakterbetétek, a sokadalmas tömegjelenetek zenéje éppúgy nélkülözi a meglepetéseket, akárcsak a mű egy-két, vitán felül slágergyanús száma. Még a legsikerültebb dal, a Vitay Georginának juttatott "Nincsenek csodák" sem kivétel a mondottak hatálya alól, hiszen e szám dallamvezetése és harmonizálása olyannyira kitaposott ösvényen halad a biztos hatás felé, hogy a processzusban helye se lenne tán a zeneszerzői originalitásnak.

Somogyi Szilárd szövegkönyvírói, jelenetezői munkája sem különösebben frappírozza a magyar musicaleken edződött verzátus publikumot. S fájdalom, nem okoz már meglepetést Miklós Tibor szövegírói működése sem, noha a "Micike - viszi be" jellegű rímpárok, vagy épp az előadást záró Eulenspiegelt, Robin Hoodot és Pimpernelt emlegető röhejes mondatok felhangzásakor mindörökkön a háborgó megütközés lenne az adekvát reakció. Miklós szövegének fogyatékosságai egyébiránt csak felerősítik a dramatizálás gyengéit, a hazai operett-ellenállás megzenésítésének kínos pillanatait, a zenés vallatást s a hasonló boldogtalan megoldásokat.

A fentiek ismeretében már nem csodálkozhatunk azon, hogy az új musical legfőbb értéke az emlékidézés, a közkeletű élmények felelevenítése. S a Somogyi Szilárd által rendezett előadás lelkiismeretesen teljesít: az erősen túlhajtott s szinte egyedüli megoldásként funkcionáló forgószínpadon szép rendben peregnek a harmincéves tévéfilm bájos jelenetei. Hiába, Gina örök, s az Isten áldásával elhalmozott szüzsé máig üzembiztosan működik. A fellépő művészek is többé-kevésbé az 1977-78-as előképekhez igazítják alakításukat, bár az eredmény nem minden esetben megnyugtató. Peller Anna például remek mint második Torma Piroska, s szintén kiváló a tanári karból valósággal kiragyogó Náray Erika és Felföldi Anikó, ám Homonnay Zsolt (Kalmár tanár úr), illetve Mészáros Árpád Zsolt (Kuncz Feri) jellemábrázoló erejéből ezúttal csak a nyíltszíni feszelgésre futja.

Azt ugyan néhány, gondos ápolásra szoruló kivételtől eltekintve senki sem kívánhatja Balikó Tamástól, hogy akárcsak körvonalazza Básti Lajos - a rák gyilkos rombolásától intakt módon megőrzött - művészemberi karizmáját, azonban az énektudás teljes, már-már imponálóan karakán hiányát a legnagyobb jóindulattal sem lehet erénnyé avatni. Kissé hálátlan szerepében becsülettel és szépen énekelve ügyködik a serény Zsuzsánna testvér, Nádasi Veronika, s jó Csonka András is egészen addig, amíg csak annyi feladat hárul a derekasan őszített, hosszú sálban virító Kőnig tanár úrra, hogy eszünkbe juttassa Garas Dezső szeretnivalón slemil pónemjét. Földes Tamás figyelemre méltó, énekes-színészi kvalitásait fényesen igazoló alakítást nyújt Vitay tábornok, az országmentés gondját felvállaló katonatiszt szerepében, s tehetségét bizonyítja, hogy olykor még jeleneteinek egy-két bántóan bornírt mozzanatát is feledtetni képes.

Az előadás két hőse mindazonáltal Gina, illetve Horn Mici megformálója: Vágó Zsuzsi és Udvaros Dorottya. Vágó Zsuzsi elsöprő erejű hang birtokosa, muzikalitása elsőrendű, s dacos elveszettséget jelenítő színésznőnek is majd' oly kiváló, akárcsak szólóénekesnek. Udvaros Dorottya pedig szimplán csodálatos: úgy képes egy-egy pillanatra elibénk idézni Ruttkai Évát, hogy mindeközben a saját hangját, felső regiszterbe csúszó gesztusait, bájos vehemenciáját bámultatja. S ha egyszer zenés színházban lép fel, hát pazarul táncol és megejtően énekel, már ahol erre a hangszerelés és a korántsem szeplőtelen tisztasággal kidolgozott szólamok módot adnak.

Abigél jó: segít, ha baj van, felszárítja a könynyeket, s megoldja még a legnehezebb problémákat is. Nos, ezúttal kissé mintha túlterhelték volna a drága jótevőt.

Thália Színház, március 26.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.