"Van szerencsém benyújtani a Kossuth-díj alapításáról szóló törvényjavaslatot." E merőben polgárias formulával indította útjára az országgyűlési processzust Ortutay Gyula vallás- és közoktatási miniszter 1948. február 5-én. Ám a színleg kisgazda politikus, a mindhalálig útitárs Tutus voltaképp a kommunista párt politikai bizottságának 1947. szeptemberi döntését tárta a parlament elé. Az MKP vezetésének tanácskozásán öltött testet ugyanis az elképzelés, miszerint az 1848-as forradalom centenáriumát egy nagyszabású díjalapítással kell betetőzni, s itt döntöttek arról is, hogy az új díj Kossuth nevét fogja viselni. A névválasztás kézenfekvőnek tetszett, hiszen a kommunisták épp ez idő tájt sajátították ki maguknak Kossuth emlékét, s deklarálták önmagukat a néhai státusférfiú eszmei örököseinek, műve egyedüli folytatóinak. Révai József szűkkeblű megfogalmazása szerint: "Nekünk, csak nekünk van erre jogunk, senki másnak!" Így a forszírozott Kossuth-kultusz jegyében az utóbb a "fordulat éveként" figuráló centenáriumi esztendőben, majd 1949-ben is seregnyi köztér és intézmény (így egyebek mellett a Budapest 1-es rádióadó és a debreceni tudományegyetem) vette fel a nagy hazafi nevét. Mi több, a Kossuth-díj létrehozásával párhuzamosan életre hívtak egy ugyancsak Kossuthról elnevezett rövid életű érdemrendet is, imigyen gazdagítva a koalíciós korszak változatos kitüntetési arzenálját.
Mégsem hordunk láncot
Az 1948 februárjában lefolytatott országgyűlési vita inkább csak jelképes volt, hiszen a javaslattal mindahány párt egyetértett. Ilyesformán a kommunista előadó, a rossz emlékű sematikus történész, Andics Erzsébet általános helyeslés közepette ismertette a néhai Corvin-lánc exkluzivitását elsöprő új díj odaítélésének alapelveit: "A Kossuth-díjat éppen úgy el lehet nyerni azzal, ha valaki a magasabb matematika kérdéseiről ír értekezést, vagy ha valaki hegedűszonátát ír, mint azzal, ha a cukorrépa-termelést fokozza." Bár vita nem alakult ki, azért a törvényjavaslat tárgyalása nem nélkülözte a figyelemre méltó mozzanatokat. A szociáldemokrata vezérszónok például ekképpen körvonalazta a művészekre váró új feladatokat: "Nem lehet már a demokráciában úgy kezdődnie egy könyvnek, hogy X. Y. Tihamér gróf úr a reggelijét fogyasztotta és nagyot nyújtózkodott vagy ásított, mint ahogyan nem kezdődhetik egy szépirodalmi munka azzal, hogy X. Y. hercegnő a pincsikutyáját hogyan becézte. A népből kell meríteni a témát!" A kisgazdapártiak is tanúságát adták művészeti jártasságuknak, amint azt a képviselőházi jegyzőkönyv is megörökítette: "[Ortutay Gyula:] Bartók Béla a XX. század legnagyobb alkotózsenije (Úgy van! úgy van! a kisgazdapárton)É"
Bartókot, illetve József Attilát és Derkovits Gyulát feltűnő gyakorisággal emlegették az egyhangúlag elfogadott javaslat tárgyalásán, s ezért aligha okozott komolyabb meglepetést, hogy 1948. március 15-én mindhármuk örökösei átvehették a posztumusz odaítélt Kossuth-díjat. A Szentkirályi utcai elnöki palotában összesen 110 díjazott nyerte el az ekkor már erősen szorongatott Tildy Zoltán kezéből a díj arany, illetve ezüst fokozatát. A díjazottak névsora elegyességében is imponáló: Szent-Györgyi, Kodály és Füst Milán, Bajor Gizi és Csók István éppúgy az első körben vált Kossuth-díjassá, akárcsak a likvidálás előtt álló népi kollégiumi mozgalom vezetője, Kardos László, a piarista Öveges József vagy a kevéssel később már ideológiai megátalkodottként korholt Lukács György. S akadtak az alkotómunka egyéb területeiről is kitüntetettek: cérnázómester és vájár, traktoros és vasesztergályos. A két fokozathoz rendelt húsz-, illetve tízezer forintnyi jutalom szinte mesébe illő összeg volt, s így nem csoda, hogy a Kossuth-díjasokkal készült interjúk rendre a pénz elköltésének mikéntjét feszegették. A másik visszatérő téma a népi demokrácia mellett kiálló értelmiség méltatása lett, amint azt a Szabad Nép cikkírója oly találóan megfogalmazta: "A demokrácia ünnepli az elefántcsonttoronyból leszállt, a dolgozó milliókkal az alkotómunka egységében együtt menetelő magyar tudóst."
1949-ben már Szakasits Árpád nyújtotta át a díjakat, egyebek között az emigrálást épp nagyban fontolgató Radványi Gézának, a tudományos tisztségeit egy éven belül elveszítő pedológus Mérei Ferencnek s az első marxista-leninista történelemtankönyv szerzőinek. Ekkor kapta meg Kossuth-díját publicisztikai tevékenységéért Révai József s a hídverő Gerő Ernő is, ám a politikusok dekorálása utóbb nem vált gyakorlattá. Mi több, a Kossuth-díj 1950-re, ha lehet, még közelebb került a munkástömegekhez, hiszen a Parlamentbe áttelepített ünnepségen immár a sztahanovista mozgalom élharcosainak jutott a fő szerep. Bátai Anna komlói habarcshordó például 16 évesen vehette át a kitüntetést, miután brigádja a munkaversenyben 2384 százalékig emelte teljesítményét. Horváth Ede vasesztergályos is ekkor kapta meg Kossuth-díját, méghozzá a gyorsvágás terén meghonosított sztahanovista módszerekért; csak hogy utóbb szocialista iparbáró váljék belőle a Győri Vagon- és Gépgyár élén.
Az olvasztár Margóczi István ugyancsak ez évben lett Kossuth-díjas, s életregénye, melyet hamarosan füzetes formában terjesztettek országszerte, ekképp idézte fel a díj átvételének magasztos pillanatait: "Csak nézte, nézte Rákosi elvtársat, szinte azt sem tudta, hogyan szorította meg a feléje nyújtott kezet. (É) Az első szavakat jóformán nem is hallotta. Aztán a közvetlen, kedves hangra lassan eloszlik zavara. Rákosi elvtárs azt kérdezi, mire használja fel a Kossuth-díjat? - Bútort veszek, mert nem valami híres a bútorom. - Okosan teszi, Margóczi elvtárs, ha ruhát vagy egyebet venne, az elkopnékÉ"
Magas művészek
Ám a sztahanovista mozgalom korántsem csak a termelőmunka terén hódított. A szintén 1950-ben díjazott Latabár Kálmán Operettszínházban megtartott házi ünnepségén Szirtes György gazdasági vezető "felhasználta az alkalmat, hogy a társulat elé terjessze az Operettszínház kezdeményezését: a színházi sztahanovista mozgalom megindítását. 'Alakíts jobban' mozgalom indul a színház művészei között." A színészek valóban igyekeztek jobban alakítani, s hullottak is a Kossuth-díjak, különösen a szocialista realista színdarabok főszereplőire. Utóbb az ötvenes évekre ironizálva visszatekintő Butaságom története című Keleti Márton-filmben (a rendező amúgy három Kossuth-díjat kasszírozott ezekben az években) a Básti Lajos által megformált nagy színész mindaddig szűkölködik, amíg számtalan klasszikus szerep után fel nem fedezik benne "a mindennapok hősét", s meg nem kapja ezért két Kossuth-díját.
És valóban, Básti Lajos "a szovjet darabok pozitív hőseinek kiemelkedő alakításáért", Bulla Elma "a szovjet darabokban (például a beszédes című Moszkvai jellemben - L. F.) az új típusú női alakok kiváló megformálásáért", míg Barsy Béla a román Davidoglu Vas és acél című darabjában nyújtott kabinetalakításáért nyerte el a Kossuth-díjat ezekben az években. Gábor Miklós pedig egyenesen Sztálin szerepében fellépve érdemelte ki a népművelési minisztérium kebelében működő jelölőbizottság rokonszenvét. Az 1953-as esztendő Kossuth-díjasa Visnyevszkij Feledhetetlen 1917 című történelmi színművében játszotta el Sztálint, s alakításáról ekképp nyilatkozott: "Hanglemezről meghallgattam Sztálin elvtárs hangját, igyekeztem alaposan emlékezetembe vésni hangjának lejtését, színét, ritmusátÉ Külön igyekeztem kidolgozni Sztálin elvtárs emberszeretetét, aztán melegszívűségét, majd humorát és így tovább."
Ugyancsak 1953-ban vehette át jól megérdemelt s immár második Kossuth-díját a költő Kónya Lajos Bányászlámpák című verseskötetéért. A poéta, aki később oly vitézül harcolt a személyi kultusz ellen, ekkor még csordultig telt szívvel énekelte meg találkozását Rákosival. Az Egy pohár bor című költemény a díjazott kötet programadója volt, s ekképp idézte az operaházi előadásszünet sorsfordító mozzanatát, Rákosi kedves emberségét: "Csodálatos, olyan nyugodtan - szóltam, hogy apámnak szóltam - Áradt a nyugalom belőle. - Fáradt voltam - kaptam erőre (É) Kiment máshová, sok ember várta, - figyelve nyugtató szavára. - Boldogan néztem én utána - s a bort megittam egyhajtásra!" Több más, utóbb buzgón eszmélkedő antisztálinista is kapott díjat 1953-ban, így például Méray Tibor, aki a "koreai nép hősi harcairól írott, nagy politikai jelentőségű, irodalmi értékű tudósításaiért" vehette át a Sztálin elvesztése felett még nagyban gyászoló vezetőktől a Kossuth-díj ezüst fokozatát.
Páholytagok
A politikai turbulenciák hamarosan a Kossuth-díj ünnepségein is érzékelhetővé váltak. Így 1954-ben már hiába keresték Rákosit a díjátadón, ellenben az elnökségben helyet foglalt Nagy Imre, s Dobi István államfő köszöntőjében is népfrontos kitételek váltották fel a korábbi obligát Sztálin- és Rákosi-ömlengéseket. 1955-ben azután Nagy Imre tűnt el, de már Rákosi sem tért vissza, s immár csak a jó huzatú Dobi képviselte az állandóságot a március 15-i ünnepségek elnöki asztalánál. Így 1956-ban ő adta át a Kossuth-díjat majdani utódjának, Losonczi Pál barcsi tszelnöknek is, s ő képviselte a jogfolytonosságot az 1957-es ünnepségen is, mely rendezvény egyaránt fontos szerepet játszott a Kádár-rezsim stabilizálódásában és a Kossuth-díj történetében.
1957-ben ugyanis, alig pár hónappal november 4-e után, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak demonstrálnia kellett, hogy a társadalom elitje megbékélt a helyzettel, s mindenki átveszi a neki szánt Kossuth-díjat. Nos, a demonstráció fényesen sikerült, hiszen Kodály Zoltán éppúgy elfogadta harmadik Kossuth-díját (a 75 ezer forinttal honorált és vörös csillaggal ékesített Nagydíjat), akárcsak a kézhez juhászodó s eladdig hanyagolt Németh László. Ám a rendezvény sikerének érdekében Kádáréknak is gesztusokat kellett tenniük, s itt nemcsak az értelmiség által leginkább utált Marosán György államminiszter távolmaradására gondolhatunk, hanem arra is, hogy az 1957-ben odaítélt Kossuth-díjak között számos rehabilitáló szándékú, illetve adósságtörlesztő jellegű is akadt. A díjazottak közé került a színész Tímár József, illetve Szabó Lőrinc és az agg Heltai Jenő is, s a balanszírozás annyira nyilvánvaló volt, hogy a mellőzött balos írók szerint még Herczeg Ferencnek is jutott volna egy arany fokozat, ha megéri. Akárhogy is, az 1957-es díjkiosztás javított a Kossuth-díj renoméján, s szép lassan megindult a profiltisztítás folyamata. A hatvanas évekre eltűntek a díjazottak névsorából a gyorsfalazók és a habarcshordók, majd az Állami Díj 1963-as megalapításával a Kossuth-díj kitüntetési köre a művészetek képviselőire, valamint néhány bölcsésztudósra szűkült, s a politikai szempontok jelentősége is érzékelhetően csökkent a díjak odaítélésekor. S csökken azóta is mindmáig.
