Körmendi János igazán jól tudta, hogy "nincs kis szerep". Pár mondatos epizódszerepek, lesajnált villámtréfák és vérbő bohózati karakteralakítások igazolták magas színészi rangját, s általa a színpadi lét egyik vastörvényét: a színpadon mindenkor az győz, aki birtokába veszi a nézők teljes figyelmét. Hát ő nem volt rest erre!
*
Az oly gyakran emlegetett "fényes szelek" sodorták Budapestre s a színészi pályára a szegedi születésű egykori lelencfiút. Népi kollégistaként került a főiskolára, s 1946 és 1951 között maga is résztvevőjévé vált a felemás kísérletnek, amely egyszerre célozta a tanintézmény és a színinövendékek radikális átformálását. Körmendi mindenesetre sokat profitált ezekből az esztendőkből: a polihisztor Hegedüs Géza rákapatta az olvasásra, az önművelésre, míg a legendás színészpedagógus, Nagy Adorján mellett diákként, majd tanársegédként a mesterség ezernyi csínját tanulta el. A főiskolát elvégezvén a Madách Színházhoz került, s rövid úton az akkortájt az Izabella téren rezideáló teátrum jellegzetes figurájává vált. Olyan karakterszínésszé, extra epizodistává, aki egy színészfejedelmekben mód nélkül gazdag társulatban is rendre magára tudta irányítani a publikum rokonszenvező figyelmét.
Igaz, Körmendi jócskán megdolgozott ezért, s mindenkor szinte tudományos alapossággal építette fel változatos szerepeit: elmélyedt a figurában, tanulmányozta a darab korát, s pontosan követte Sztanyiszlavszkij útmutatásait. Valamint, biztos, ami biztos, háttal lépett a színpadra, gyakran a szék mellé ült le, s a díszletkandallón keresztül próbált távozni a színről. A számtalan rendezőijesztő geg az érdeklődés középpontjába állította a csak pár percnyi színpadi létezéssel felruházott figurákat, s egyszersmind ellenállhatatlanul mulatságos pillanatokat szerzett a közönségnek. Hogy Shakespeare műveinek mit sem ártottak ezek a dévaj ripizések, az bizonyossággal állítható, ám hogy hány sorvezető után készült tézisdrámát és muszájból műsorra tűzött, testvéri szocialista színműkezdeményt varázsolt elviselhetővé apró húzásaival Körmendi, annak megbecslésére sem vállalkozhatunk.
A közönség szeretete és a szakma fejcsóváló rosszallása hamar mellészegődött, s mi tagadás, sokan dalizó ősmaradványnak, önző és reflektálatlan vásári játékosnak tekintették. Azonban első hosszabb betegeskedése során Körmendi papírra vetette Levelek az urológiáról című művét (1974), amelyből nemcsak színésznél oly imponáló műveltsége és kellemes stílusa világlott ki, de az is, hogy valóságos teoretikusa a színpadi játéknak. Nyilvánvalóvá vált továbbá, hogy a kritikusokkal és a rendezői színházzal perlekedő Körmendi nagyon is tudatos művésze a színpadi kellékek kreatív alkalmazásának. Kezében a legjámborabb kellékek is megbokrosodtak: borultak a tintatartók, elcserélődtek a kalapok, megvadultak a tűzőgépek, egyszerre mulattatva, s jelezve a megformált figurák diadalmas esettségét.
Színészi hajlamai a kabaré avatott mesterévé tették. Joviális külseje, dúsan tenyésző szemöldöke és lehengerlő svádája remekül érvényesült a bohózatokban, ahol végre nem olvasták a fejére az aljas indokból elkövetett, előre megfontolt kacagtatás vádját. Maga is írt tetszetős kabarészámokat, melyek közül néhány mára a műfaj klasszikusává nemesült, anélkül azonban, hogy elemi erejű humorát elveszítette volna. Az 1984-es Három nővér-paródia számos bemondása vagy A kabinos című párjelenete bízvást maradandóbbnak bizonyult, mint megannyi komolykodó agitka, amelyben éppen csak megtűrték Körmendi poénra menő rakoncátlankodásait.
Nem volt író: könyveiben a saját színészi tudatosságát fokozta, jeleneteiben önmaga számára teremtett hálás szereplehetőségeket. Ebben tagadhatatlanul régen letűnt színésznemzedékek példáját követte, színészekét, akik szüntelenül színpadi problémákon, hatásos gesztusokon és új poénokon törték a fejüket, s akik ha máshol nem találtak, hát megírták önmaguknak az áhított szerepet. Így írt és így játszott Körmendi János is. Utolsó éveiben a Mikroszkóp Színpadon léptették fel, s ott ápolták a nagybeteg komikus emlékét megható pietással.
