"Sosem voltam, nem vagyok, nem leszek, és most már nem is nagyon buzgok igazán fontos embernek lenni, szoborra, sőt mellszoborra sem számítok, de rikító, harsány, olykor hasznos, máskor ártalmas létezésem kihazudhatatlan nemzedékem történetéből." Néhány évvel korai halála előtt írta le ezt az egyszerre önironikus és öntudatos mondatot Abody Béla, s vélhetőleg igaza volt. Kacskaringós karrierje, amelynek során az irodalomkritika faltörő csodagyerekéből előbb bukott ember s egyszersmind irodalmi asztaltársaságok meg dühödt kártyacsaták kedvelt Béluskája, utóbb - egy újabb bukásig - vezető esszéista, s az "új mechanizmus" reklámembere lett, jól érzékelteti korának kultúrpolitikai hullámmozgásait.
*
Abody Előd műegyetemi professzor piknikus alkatú magzata a ciszterci Szent Imre Gimnázium diákjaként került a literatúra, a színházi világ s a baloldaliság hármas csillagzatának vonzkörébe. A jeles iskola önképző körében olvasta fel első bírálatát a felsőbb éves Garai Gábor verseiről, itt kacérkodott először az előadó-művészettel (Latinovits Zoltán, Vajda Miklós és - több mások mellett - Andrásfalvy Bertalan társaságában), s e helyütt olvasta dacosan és tüntetőleg a Szabad Népet a kötelező szentmisék alatt. A forradalmár lelkületű Abody Béla útja az ELTE angol-magyar szakára és az Írószövetség felé vezetett, s hétköznapinak a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető személyisége hamar feltűnést keltett mindkét intézményben. A gyomorfekélyesen humortalan években üdítőleg hatott bohém derűje, basszusban eldörmögött tréfái, s a zordan pártszerű autodafék színterein elcsodálkoztak feleselésre kész svádáján, a hivatalos sorvezetőt mellőző gondolatmenetein.
Abody, akinek tanítványi ajánlkozását Németh László ridegen, Füst Milán pedig szívélyességbe csomagolva utasította el, végül - kis túlzással életfogytig - Déry Tibor famulusául szegődött, s becsületesen ki is állt az ún. Felelet-vitában borsóra térdepeltetett mester mellett. Más megnyilatkozásai is tiszteletre méltó merészségéről vagy tán gyermeki naivitásáról árulkodtak, hiszen pályakezdésének 1956-ot megelőző éveiben több alkalommal is előfordult, hogy a legelsők között fogalmazott meg eladdig kimondhatatlan evidenciákat. 1954-ben Csohány Gabriella verseit felkoncolva legitim vitatémává avatta
a kinevezett munkásköltők
kínos dilettantizmusát, a nyílt plénum előtt opponálta Darvas József és Horváth Márton ultrabalos kinyilatkoztatásait, s lendületes írásokban védelmezte a félhivatalos támadásoktól Benjámin Lászlót és Juhász Ferencet. Gyártotta a politikailag tisztességes, s olykor még módfelett zöld cikkeket, ám egyhamar felismerte e harcok korlátoltságát, s ugyancsak az elsők között fejezte ki az igényt az ideológiai frontok és ellenfrontok meghaladására, hogy a kritika végre ismét az esztétikai érték mérlegelésének terepévé válhasson.
A politikai változások rövid távon Abody irányvonalát igazolták, s ennek elismeréseképp kinevezték a frissen létesített Magvető Könyvkiadó irodalmi vezetőjének. Itt jelent meg első kötete, a korábbi cikkeiből sajtó alá rendezett Indulatos utazás, amely 1956 októberében került nyomdába, s 1957 elején a könyvesboltokba. Bár a két időpont között lezajlott történelmi események jelentős részben idejétmúlttá tették Abody írásait, a kötet mégis hatalmas visszhangra talált. Többen az ellenforradalom egyik irodalmi szálláscsinálóját vélték felismerni a szerzőben, míg mások elismerésükről és jóindulatukról biztosították az állásából rövid úton kitudott irodalmárt. Túl a politikai értékelések eltérésein, már ebből az első kötetből is kirajzolódott Abody írói alkatának majd mindahány meghatározó vonása. Szórakoztatóan bonyodalmas, máskor meg pusztán túlbonyolított mondatai, obligát önironizáló szabadkozásai, s a kritikákban is terebélyesedő írói én túlcsordulásai írásművészetének állandó ismertetőjegyeivé váltak.
Abody Béla 1957 után hasznát vehette pedagógusi végzettségének. Előbb a 34. Számú Iparitanuló Intézet szerződéses nevelőjeként, majd kispesti általános iskolai tanárként működött. Munkaidejét letudva pedig a Hungária mély vizében és egyéb irodalmi búsulókban kereste a felüdülést. Beltagja lett az öngyilkosságával utóbb emblematikus alakká stilizálódó literátor, Czibor János társaságának, népi költőket megszégyenítő mértékben ivott, s naphosszat verte a blattot Réz Pállal, Csurkával, Csukás Istvánnal. Alakját ilyesformán megörökítette Csurka István Ki lesz a bálanya? című drámájában, s Abody/Abonyi később maga is jó néhány írásban próbált számot adni e zálogházas, lóversenyes, delíriumos évekről, s Czibor János hatásáról. (Abody figurája egyébiránt később Déry és Örkény négykezes regénykísérletében is felbukkant.)
A hatvanas évek elején sikerült visszakapaszkodnia a publikáló szerzők sorába. 1960-ban novelláskötete jelent meg, s bár az itt közölt novellák egyike-másika (pl. a Lélekvesztő című) Abody prózaírói vénájáról tanúskodott, Réz Pál sommás baráti ítélete helytállónak tetszik: a Párbeszéd a szenttel elég tehetséges és nagyon rossz kötet. Abody ezután az Élet és Irodalom állandó munkatársa lett, megírta első - egyébiránt remek - operanépszerűsítő könyvét (Az opera fellegvárai, 1963), s a színdarabírással is megpróbálkozott. Alkalmasint a kurzussal való együttműködés lehetőségét kereste, amikor első színműkezdeményeivel rendre a fasizmus témáját kóstolgatta. Kevés sikerrel, s későbbi színdarabjai is roppant egyenetlenek; a legsikerültebb tán a Szegény jó Billy! című, szellemesen anakronisztikus egyfelvonásosa, amely megfordítja a közhelyet: a sikeres lángészről és a meg nem értett középszerről szól. Darabjaiban rendszerint mindössze pár tucat, igaz, eredetien humoros mondat lappang, mint például 1963-as szatírájában (Császárné új ruhája), amelynek alcíme szórakoztatóbb az egész darabnál: "Műfajtalan játék 2 felvonásban, 6 képben, építő bírálattal, formabontással és sztriptízzel, 14 éven aluliaknak nem ajánlott, 70 éven felül szinte élvezhetetlen, a kettő között esetleg megpróbálható."
Erősen szubjektív kritikáiban, olykor látványosan helyezkedő esszéiben és portréiban (ezek legértékesebb darabjai az 1968-as Saulus vagy Paulusban, illetve az 1973-as Félidő című kötetben olvashatók), valamint groteszk szösszeneteiben találta meg leginkább a hangját, ám az országos ismertséget nem az írás hozta el Abody Béla számára. Egy televíziós könyvismertető sorozat s egy rendkívüli sikerű irodalmi kabaré (Karnevál a Parnasszuson) tette 1967-ben szinte egyik napról a másikra sztárrá a korpulens, könnyedén rögtönző, osztályon felüli causeurt. Csuklást idéző, visító kacaja, körülményeskedő szófűzése és sajátos észjárása példátlan népszerűséget szerzett az eladdig legfeljebb az irodalmi derékhadhoz sorolt politikai outsider számára. ' konferálta az 1967-es szilveszteri rádiókabarét, félig spontán módon, félig felvállaltan az országra köszöntő új mechanizmust népszerűsítve, vodkásüveggel a kezében pózolt a Rádióújság címlapján, s kisebb filmszerepeket is vállalt. Olyan korjellemző filmekben tűntek fel kerekded körvonalai, mint a Veréb is madár, a Szemüvegesek vagy épp a Gyula vitéz télen-nyáron.
Rövid időre szórakoztatóipari potentáttá is előlépett, amikor 1971-ben átvette a Vidám Színpad igazgatását. Valódi színházzá kívánta átformálni a Révay utcában rezideáló kabarétörténeti múzeumot, új darabokat rendelt néhány komoly, fajsúlyos írótól, de kísérletei hamar kudarcot vallottak. A társulat
nem szimpatizált a direktor forradalmas törekvéseivel,
s a politikai klíma is kedvezőtlenre fordult. Abodynak hamar meg kellett tapasztalnia, hogy az országos népszerűség (s a néhány ügyesen teljesített kultúrdiplomáciai megbízatás) sem hatalmat, sem védettséget nem biztosít számára. Előbb operaházi másodállását, a Gyere velem operába! című kisded remekművel (1973) messzemenően túlteljesített propagandistai megbízatását veszítette el, majd a Vidám Színpadról is csúfosan kiszekálták. Abody lapalapítási tervekkel s valamelyest triviálisabb módon, haknibrigádokba beszállva próbált új lendületet nyerni, ám az idő ellene dolgozott. Néhány korábbi, huzamos kórházi tartózkodás után megkezdődött Abody Béla pokoljárása, amelyet csak mind ritkábban, s egyre rövidebb időre szakítottak meg nyugodtabb, élhetőbb és az írói alkotásnak kedvező pillanatok.
S mégis, az időközben lábát is elvesztő Abody számos könyvet jelentetett meg élete utolsó másfél évtizedében. Akadt köztük szórakoztató útirajz- és kroki-összeállítás (Úton-útfélen, 1976), egy második novellaírói nekirugaszkodás (12-es viszonylatban, 1978), szenvedélyes operakritikáinak gyűjteménye (Tündöklések és bukások, 1983), s még egy ifjúkori sportvonzalmakról árulkodó bokszkönyv is (Kesztyűs kézzel, 1982). S ekkoriban, 1981-ben adták ki Emlékezetem pályája című - utóbb kétkötetesre bővített - visszaemlékezéseit. Életművének talán legértékesebb vonulatát képviselik az itt közölt írások, esszéisztikus-anekdotázó portréi a diákként csodált Füst Milánról, a sokszorosan megírt, kiismerhetetlen Czibor Jánosról, a csodált és kissé borzongott Latinovits Pikiről, vagy épp Abody kávéházi létezésének idősebb társáról, Kellér Andorról. Az arcképek persze olykor többet árulnak el a szerző hol gyermekien nyílt, hol frusztrált személyiségéről, mint a modellekről, ám ez mit sem csökkenti az írások becsét. Az 1985-ös Arcok, képek, önarcképek már jóval problematikusabb, bár nem kevésbé érdekes kötet. Ennek első, jelentékenyebb felét a Szegény jó öreg Béla bácsi tündöklése és bukása, töredékekben, számos elhallgatással és füllentéssel című önéletrajzi töredék alkotta, amelyben Abody megkísérelt számot adni 1967-ben kezdődő fényes konjunktúrájáról és annak vigasztalan lehanyatlásáról. A meglepően szókimondó s a szerző ezernyi személyes sérelméről, kudarcos beilleszkedési kísérleteiről valló írás irodalmi értéke elenyésző, ám kortörténeti, s alighanem lélektani szempontból is roppant figyelemreméltó alkotás.
A mind súlyosabbá váló betegségek felemésztették Abody Béla legendás kedélyét, s utolsó éveiben végképp az irodalmi élet perifériájára szorult. Kiment a divatból, s mint egykor ünnepelt közszereplő jócskán megsínylette kegyvesztettségét. Műveinek erősen megrostált legjava máig élvezetes olvasmány, s mégis: emlékének fennmaradását írásainál markánsabb figurája biztosítja számára. Mert akárhogy is, ő volt Abody, a bonhómiával trécselő, esetlen bájú prózai basszista, a fesztelenül sziporkázó Béluska, aki egy teljes országot győzött meg arról, hogy az írók slágfertig és derűs emberek.
