Tőrőlmetszett budapesti írónak tűnt, ám irodalmárrá szülővárosában, Pécsett vált. A kiugrott pap, Gombárovics Pongrác volt esperes-plébános és Pókász Margit zárdaiskolai tanárnő szerelmének kései gyümölcse nagykamaszként a pécsi Széchenyi téren csapódott a magyar literatúra helyi kiválóságaihoz. Itt, a Nádor kávéházban, s a szomszédos írószövetségi filiáléban gyülekeztek a világháború után a pannon írástudók, formátumos költők, ígéretes elbeszélők és hétpróbás dilettánsok, hogy a szellem napvilágát a Mecsekaljára elhozzák. 1945-ben a süket író-mítoszkutató, Várkonyi Nándor közölte Galsai első, még méltán zsengének ítélhető novelláját (A kém) a pécsi Sorsunk című folyóiratban, s e közléssel az alig tizennyolc éves ifjú a helyi irodalmi élet teljes jogú résztvevőjévé vált. Galsai lubickolt e közegben, barátságokat kötött (egyebek közt Csorba Győzővel, Szántó Tiborral, Rubin Szilárddal, Tatay Sándorral), s észrevétlenül szert tett eljövendő íróságának meghatározó ismertetőjegyeire. Nyüzsgő társaságkedvelése ugyanis, amely pazar megfigyelőképességgel párosult, utóbb az irodalmi élet hivatott megörökítőjévé, s virtuóz íróportrék alkotójává tette. Ám ekkor még csak gyűjtötte az élményeket: a drámaírásba belebódult vad műbútorasztalos ("Shakespeare, Moliére, Madách! Kik azok? Egyetlen darabommal lesöpröm az egész bandát!") éppúgy megragadt emlékezetében, mint a Pestről kosztos vendégnek meghívott Mándy Iván, vagy a rövidnadrágban és hátizsákkal felbukkanó, keresetlenül szabadszájú Berda József.
Galsai időközben a pesti Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozott, s a szabad bölcsészetből főleg a szabadságot részesítette előnyben. Jóllehet szorgalmatosan látogatta Füst Milán legendává nemesült, a tanórát a színházzal és az úrfelmutatással elegyítő előadásait, Pesten is hamar rátalált az alkatának megfelelő közegre, a Darling presszóra, a
bölcsészbrancsok és az újholdasok
összejöveteleinek informális színhelyeire. A szerkesztőségi asztaltársaságok állandó látogatója lett, még látta egy asztalnál ülni Aczél Tamást és a ridegségig rezervált Márait ("...emlékszem díszzsebkendőjére, amelyet úgy viselt, mint egy hasonlatot"), s végighallgathatta Hatvany Lajos rögtönzött kiselőadását a XIX. század Budapestjéről. Mindazonáltal az eleven intellektuális viták, a baráti beszeszelések és gerjedelmes szoknyavadászatok napjai 1949-ben véget értek Pesten, s korántsem csak a diplomáját megszerző Galsai számára.
A pezsgő fővárosi irodalmi életnek hosszú évekre befellegzett, s egyéb lehetőség híján Galsai viszszatért Pécsre, hogy a Gyalogostiszti Akadémián civil magyartanárként oktassa a világirodalmat és a magyar helyesírás elemi szabályait. Hamarosan megkötötte első házasságát, majd 1954-től a Dunántúl című folyóirat társszerkesztője lett. E tisztében komoly érdemeket szerzett: újra publikálási lehetőséget nyújtott Kodolányi Jánosnak, közléseivel és szerkesztői gondoskodásával meglódította Kellér Andor szépírói pályáját (ehhez lásd: Kései befutó, Magyar Narancs, 2006. szeptember 7.), s megkezdte számos, hatalmi szóval feledésre ítélt írói életmű rehabilitálását. Itt bontakozott ki eszszéírói tehetsége, amely már első, filológiailag is mindmáig értékes Pap Károly-tanulmányában (1956) jól érzékelhető volt. Az irodalom ködlovagjairól és mártírhalált halt tehetségeiről írott esszéit tartalmazta Galsai legelső kötete is, az 1957-es Társtalanok, amely ígéretes indulásnak és - ha leszámítjuk a korban kötelezően beiktatott világnézeti vakszövegek jelenlétét - ma is hasznos olvasmánynak tetszik.
A Társtalanok megjelenésének évében Galsai végleg Pestre költözött, s mint minden szempontból kompromittálatlan személyiség gyors ütemben szerzett magának pozíciót a főváros irodalmi piacán. 1958-ban átvette a Nők Lapja kulturális rovatát, s cikkei majd minden fontosabb irodalmi és félirodalmi orgánumban megjelentek. Ekkortájt írta a sokfelé forgott Galsairól a Pécsett ragadt Csorba Győző - némi baráti rosszindulattal - az Egy irodalmi mindenes című epigrammát: "Összekötőszöveget, kritikát, irodalmi riportot, / szél- s lábjegyzetet és jegyzetet egy s egyedül, / szépprózát s nem is annyira szépet, elő- meg utószót, / zanzásítást és lektori vélekedést, / minden műfajt, sőt mű-korcsot, hogyha kívánod, / házhoz szállít, csak szálljon a Múzsa reá. / Mennyi sok oldala van! - csapod össze kezed - mire képes! / Szent igaz: oldala van sok, de gerince alig."
Valóban, a néhány rövid év alatt piknikussá terebélyesedő, s az elmélyült filoszkodást odahagyó Galsai a legkülönfélébb műfajokban termelte írásait, s cikkei között efemer kroki, odakent riport éppúgy akadt, mint találóan szellemes filmkritika vagy mesteri színészportré. Első könyvsikereit is a színészportrék hozták: Bajor Gizi életrajza (Bajor Gizi játékai, 1971), a kortárs színészek panoptikuma (Öltözőtükör, 1971), s az ügyesen anekdotázó Csortos-esszé (1972). "A könyvesboltokban elszaporodnak az írói mellékmunkákból összeragasztott kiadványok, praehumusz válogatások, műfajilag hibrid, elegyes gyűjtemények, hangjátékokkal felhizlalt novelláskönyvek, magánantológiák, tévéjátékból visszaírt kisregények, magnószövegekkel dúsított élménynaplók, kroki-, lábjegyzet- és aprópénzkötetek" - írta egy helyütt, ám alig akadt kortárs irodalmár, akire oly találó lett volna e jellemzés, mint épp Galsaira. Néhány évre még a Vidám Színpad dramaturgi állását is elfoglalta, amikor e játszóhelyen a barát és hipochondertárs, Abody Béla megkísérelte az abszurdot honosítani.
Emlékekből, személyes, családi és irodalmi élményekből építkező írásművészetének legértékesebb darabjai a hetvenes évek közepétől kezdtek sorjázni. Így 1974-ben jelent meg az Egy hipochonder emlékiratai, amelyet előzetesen ekképp harangozott be Csorba Győzőnek írott levelében az erősen önironikus alkatú Galsai: "A Hipochondert
életem 'főművének'
szánom, minthogy egyebek közt az élet értelmét kívánom megfejteni benne. Szóval várj még egy csöppet, ne nyugtalankodj, hamarosan mindenre fény derül." Az esszéregény valóban az élet és halál sarkalatos kérdéseit feszegeti, ám az író szentenciázó hajlamát és olykor bicskanyitogató bölcselkedéseit feledtetik Galsai családi históriái, különösképpen a magánzóként is papos apafigura hanyatlástörténete. A könyvben a címnek megfelelően, s annak egyszersmind ellene is mondva jócskán jut szerep az író személyes nyavalyáinak, képzelgésként aligha azonosítható súlyos betegségeinek is. A kevert műfajú alkotás átütő sikert aratott a maga idejében, nem sokkal utóbb színpadi adaptációja is elkészült (bemutatója a Thália Színházban, a rokon alkatú Inke Lászlóval az író szerepében), s bár a mű azóta sokat avult, felében-harmadában máig érdekfeszítő olvasmány.
Alig avultak viszont Galsainak ugyancsak ez idő tájt elkészült szabálytalan arcképei, amelyeket írótársairól, barátairól formázott. Az előbb az Élet és Irodalom hasábjain, utóbb kötetben is megjelentetett (12+1 fő, 1978) jellemzések alighanem Galsai leginkább maradandó írásai. A portrék javában végre sikerrel egyesítette az anekdotázó elbeszélésmódot és a személyiség, a művészi alkat meghatározó ismertetőjegyeinek érzékletes ábrázolását. Az Egy hipochonder emlékirataiban rögtönzött Pilinszky-portré (a név említése nélkül) írói magaslatára ér fel a Mándy Ivánnak szentelt műelemzéssel társított villámfénykép, a Csurkát és Rákosy Gergelyt skiccelő baráti rajz, s a Várkonyi Nándort holtában felmagasztaló emlékvázlat. A "+1 fő" magát Galsait jelentette, aki az utolsó fejezetben kellő öniróniával és némi büszkélkedéssel gyűjtötte össze, hányan és hányféleképpen örökítették meg alakját Mándytól Szántó Tiborig. (Bár e helyütt nem említi, Galsainak komoly szerep jutott Rubin Szilárd 1963-as Csirkejátékában is. "Ha boldogulni akarunk, másképp kell írni. Ez az egész nem más, mint időhúzás" - mondja ki jellem- és karrierformáló felismerését regénybeli alakmása.) Utolsó műve is ehhez a vonulathoz csatlakozott: az 1986-os Záróra a Darlingban ugyancsak a csevegő korfestés, az anekdotikus irodalomtörténet mintadarabjának tekinthető.
A hetvenes évek végétől majd' minden évben megjelent egy-egy, néha direkte két új Galsai-kötet (A besurranó szerkesztő, 1976; An-tan-té-nusz, 1979; Nézzük a tévét, 1979 stb.), s ez még akkor is termékeny írói korszakot jelez, ha figyelembe vesszük a tényt, miszerint
a népszerű Gráci
- eufemisztikusan fogalmazva - világéletében roppant ökonomikus író volt. Ilyesformán gyakorta ugyanazok az írások jelentek meg a változatos című válogatáskötetekben, amelyeknek lapjain az iskolai irodalomtankönyvekről provokált sajtóvita írásai éppúgy helyet kaptak, mint a Nők Lapjában kinyomatott dühös-humoros szösszenetei. De e kötetekben jelentek meg újabb sikerült író- és színészportréi (Nagy Lajostól Mensáros Lászlóig) meg szórakoztató, a korabeli kulturális élet alsóbb-személyeskedőbb régióit pásztázó kulcsnovellái. Till Eugén szerelmei című írásában például Rubin Szilárd írói gesztusát viszonozza, amikor a felismerhetőségig elrajzolva mutatja be barátjának "lírai agresszivitását" és nőügyekben tanúsított impertinens állhatatlanságát. E kulcsnovellák főszereplője gyakorta maga az író, illetve alkatilag is hű alakmása, Baksay Ádám, aki hol egy fővárosi nőlap szerkesztői értekezletei után tart fogadóórát a legkülönfélébb művészek és futóbolondok számára (Sordedikálás), hol pedig balatoni tárlatokat nyit meg miniszterhelyettesektől és tévébemondónőktől környezve (Verniszázs). Az olvasók elbíbelődhetnek a szereplők azonosításával, s miközben Vidor Ákos karikaturista, Bertolini Frigyes festőművész és K. G. E. író kilétét fürkészik, Galsai mintegy mellékesen körpanorámát nyújt számukra a hetvenes-nyolcvanas évek bepállott világáról.
Ezeknek az évtizedeknek Galsai nemcsak hiteles krónikása, de jellegzetes figurája is volt. Tetemes alkoholfogyasztásával, szerelmi vagy pusztán nemi kalandjaival, súlyosbodó betegségeivel, a joviális anekdotaalak maszkjával, s egész, hízásba menekülő személyiségével, linkségre hajlamosító megélhetési sokatírásával Galsai Pongrác a távolodó közelmúlt tán legtipikusabb irodalmára volt. 1986-ban még megindíthatott egy új szatirikus folyóiratot, ám az ígéretes Grimasz alig valamicskével élte túl alapítójának halálát. Galsai 1988 áprilisában elhunyt, a nyilvánosság valódi felpezsdülését, s egyszersmind népes baráti társaságának pártpolitikai széthullását már nem érhette meg. Úgy lehet, vele halt ki végleg a magyar irodalomból a nyájas barátságosság, a szelíden duhaj poharazások társasági derűje.
