Egerek és trollok

Négy gyerekszínházi előadás

  • Orosz Ildikó
  • 2015.01.18 13:12

Színház

Komikus lovageposz szelíd hősökkel, tízemeletes házak szerelme, szőrszínalapú viszálykodás és förtelmes, gilisztazabáló váltott gyerek.

Jeney Zoltán: Rév Fülöp Frissen bemutatott gyerekelő­adást péntek délután megtekin­teni maradandó élmény, minden szülőnek kötelezővé kellene tenni, aki kételkedik a pedagógusbér-emelés és -életpályamodell sürgető szükségességében. A nézőteret tíz év körüli osztályok töltik meg, amelyek teljes joggal itt eresztik ki a heti gőzt. A sötétben azonosítatlan tárgyak koppannak a fejünkön (csak rágót ne!), a szünetben a hangerő fülrepesztő. Kérdés, sikerül-e két órára lekötni e zsizsegő horda figyelmét egy régies nyelvezetű lovagtörténettel? Meglepetésre igen. Ehhez persze kell az, hogy mindjárt az első percben kiforduljon a főhős a függőágyból, és a továbbiakban átlag nyolcpercenként valakit fejbe kólintsanak vagy farba szúrjanak.

Rév Fülöp (Ágoston Péter) egyszerű szántódpusztai fiúcska, aki felkerül Balatónia uralkodójának, a hatalmas Csobánc királynak a palotájába, ahol számos nemes és póri származékkal együtt azt a feladatot kapja, hogy szerezze meg a király szűnni nem akaró csuklásának ellenszerét. A gyógyvirág messze földön nyílik, akkor is csak a legderekabb vitéz előtt. Fülöpöt fegyverhordozójává fogadja az inkább nyelvét, semmint kardját ügyesen forgató Ádánd lovag (Lovas Rozi), és a két unortodox hős együtt indul a kalandos küldetésre.

Jeney Zoltán irodalmár, műfordító, egyebek mellett a középkori obszcén versantológia, az Udva­riatlan szerelem szerkesztője, két éve jelentkezett első Rév Fülöp-regényével, melyet a Fajszföldön játszódó második, majd idén karácsonykor a harmadik kötet (Rév Fülöp és Nyár Lőrinc) követett. Az előadás az első könyvön alapul, melynek ismerete nem hátrány, hiszen az események olykor igencsak felpörögnek. A lazán egymás mellé fűzött kalandokból több kedvenc kimarad, de az újabbakkal együtt még így is a túlzsúfoltság érzése keletkezik. A színpadi megoldások többsége a szórakoztató műfajban jól bevált kategó­ria, néhány emlékezetes kivétellel. Ilyen a Fülöp véletlen győzelmével végződő párbajjelenetek lelassítása: a moziban megszokott eszköz (testek szaltóznak és repülnek métereket) igazi truváj élőben, ráadásul Monosz, a ló kommentárjától kísérve. És hogy átjön az üzenet a bátorság és a jó szív primátusáról a nyers erővel szemben, azt a tétova Fülöp megnyugtatására bekiabáló nézőtéri cérnahang is tanúsítja: „De igenis, hős vagy!” (Magyar Színház, rendezte: Göttinger Pál)

 

 

 

 

Selma Lagerlöf: A trollgyerek Ha a Rév Fülöp a gyerek­előadások könnyed, szórakoztató vonalát képviseli, akkor A trollgyerek a súlyosabb témákat feszegető, szűkebb közönséghez szóló művészszínház. A svéd Selma Lagerlöf – a Nils Holgersson írója, az első nő, aki 1909-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat – ebben a balladisztikus mesében a minden kultúrában létező váltott gyerek témáját járja körül, és ezzel ősi szülői és gyermeki félelmeket mozgat meg. Az erdőben sétálva egy boldog, jómódú házaspár szépséges, rózsaszín csecsemőjét elcseréli a maga csúf, visszataszító gyerekére egy troll­banya. Hogyan fogadja ezt a szűkebb és a tágabb környezet? Az anyában (Megyes Melinda) a kezdeti viszolygás ellenére felülkerekedik az együttérzés, ám az apa (Mészáros Tamás) képtelen elfogadni a rusnya teremtményt, a babonás falubeliek pedig legszívesebben agyonvernék. A szülők közt mélyül a konfliktus, barátaik elmaradnak, a családi birtok ügyei lejtmenetbe fordulnak. Egyik sorscsapás a másikat éri, és az apa nem tud szabadulni a gondolattól, hogy mindennek a váltott gyerek az oka – ami annál kínosabb, hisz a kis troll vésze­sen emlékeztet egy közönséges kölökre: naphosszat üvölt, de elége­detten szuszog, ha megkapta a maga gilisztaadagját, rühelli a körömvágást, de rá lehet venni, ha cserébe belenézhet a varródobozba. Slágergyanús dalok árnyalják a karakterrajzokat Novák János és Fábri Péter szerzésében (ilyen például a „Nem kell ez a tej, kiborít ez a tej...” kezdetű nóta), és jelentősen oldja a feszültséget Fehér Dániel remeklése a trollfióka (illetve az embergyerek és a mesélő) szerepében. Ám anya és apa 70 perces drámája után – egy gyerekdarabhoz képest – túl későn és rövidre zárva jön el a megváltó fordulat.

Hét–tíz éveseknek ajánlják, de reálisabbnak tűnik 9 évtől, azzal, hogy az ifjú befogadónak ne ez legyen az első színházi élménye. Mert amiképpen igyekszünk az első könyvét betűző gyereknek könnyed, humoros olvasmányt adni, úgy a színházban is érdemes az egyszerűbben befogadható előadásokkal kezdeni. Nem azért, mintha az ifjúság ne értené A trollgyerek tragédiáját (ami akkor is tragédia, ha a végén vörös farokként ott fityeg a hepiend), hanem épp azért, mert nagyon is átveszik, hogy a többé-kevésbé explicit mondanivaló, miszerint minden gyereknek, még ha troll is, joga van az élethez és a szeretethez, kiegészül azzal a ki nem mondott, szorongató érzéssel, hogy minden gyerek idegesítő troll, akit az apja legszívesebben lehajítana egy szakadékba. (Kolibri Színház, rendezte: Novák János)

 

 

 

 

Gimesi Dóra: Tíz emelet boldogság Az utóbbi években a színházak elkezdték felismerni a kortárs gyerekirodalomban rejlő lehetőségeket. Csak néhány példa: Czigány Zoltán Csoda és Kószáját élő hangjátékként játsszák az Örkényben, ugyanitt évek óta megy Pogány Judittal A Sötétben Látó Tündér. Az ég tudja, százhanyadik előadásánál tart A rettentő görög vitéz a Stúdió K-ban (bár itt a darab előbb volt, mint a könyv), Rumini pedig már nemcsak a Magyar Színházban, hanem a kortárs magyar irodalom legaktívabb bábos műhelyében, a veszprémi Kabóca Bábszínházban is látható – együtt a Nyulász Péter (Helka) és Máté Angi (Volt egyszer egy...) műveiből készült adaptá­ciókkal.

A Budapest Bábszínházban a díjnyertes Boribon és Annipanni mellett figyelemre méltó a kísérletező padlásszínpad, hivatalos nevén Játszó-tér előadása, a szombathelyi Mesebolttal közös Tíz emelet boldogság is. A szerző, Gimesi Dóra tavaly jelentette meg a budapesti hétköznapokat varázslattá szövő mesekönyvét, a Csomótündért, ennek egyik kedves történetéből készült az előadás. Hősei a földtörténet hajnalán szabadon mászkáló, majd a városokban tízemeletes házak formájában letelepedő óriások. Az angyalföldi illetőségű tízemeletes, Jankó új lakót kap egy csillagász személyében, akinek távcsövébe belenézve meglát a budai oldalon egy szépséges óriáslányt. A szerelmi depriváció nyomán a pesti házban áramkimaradás, a budaiban csőtörés nehezíti a lakók életét. Az egyszemélyes produkció Hannus Zoltánt dicséri, akit megérdemelten díjaztak a Magyarországi Bábszínházak XII. Találkozóján. Egyfelől színészként ő alakítja a csillagászt, másrészt elbábozza a tízemeletesekben élők mindennapjait a kihajtható babaházra emlékeztető gyönyörű díszletben (Grosschmid Erik munkája). A magányos kutyás néni, az ihlethiányos költő, az anyjával élő, álmodozó fiúcska, a lúzer detektív és a folyton veszekedő házmester ábrázolása kis magyar szocio­riport. De mert a szerző főállású dramaturg, minden szál olyan profin össze van öltögetve a boldog vég érdekében, mint egy holly­woodi moziban. Csupán az előadás szűk 40 perces hossza hagy némi hiányérzetet maga után: jólesett volna még az a tíz perc, amennyivel kevesebbet kaptunk a meghirdetettnél. (Budapest Bábszínház–Mesebolt Bábszínház, rendezte: Kovács Petra Eszter, báb: Bartal Kiss Rita)

 

 

 

 

Urbán Gyula: Egerek Az eredetileg bábelőadásként bemutatott zenés mesejáték, a Minden egér szereti a sajtot nem egy generáció számára alapmű. Először a Ratkó-unokák hallgatták rongyosra a Hungaroton bakelitlemezét, amelyen többek közt Csákányi László, Hacser Józsa, Váradi Hédi, Bodrogi Gyula hangja hallható. A proli szürke és arisztokratikus fehér egércsaládok viszálya közepette kibontakozó (jóra forduló) Rómeó és Júlia-történet azóta számos feldolgozást megért. A leg­kisebbek számára is jól átélhető toleranciamese most a Karaván Színház kezdeményezésére, öt színház együttműködésében valósul meg, több szereposztásban. A produkció eredetileg Nyári Oszkár hátrányos helyzetű, tehetséges roma gyerekeket felkaroló színi tanodájának volt emblematikus előadása, előbb vizsga-, majd nyolc évig repertoárdarabja. Az egykori pincedarabot karolta fel a Nemzeti Színház.

Ha már nagyszínpad, akkor beletettek apait-anyait, amiből egy nagyon vidám előadás született, új dalbetétekkel, élő zenével, akrobatikus mutatványokkal, egérfüles jegyszedőkkel. Fecsó Andrea díszletének köszönhetően az empátialecke első lépéseként mindannyian lemegyünk egérbe. A rágcsálók lakhelyéül szolgáló sajtkészítő műhely ugyanis arányosan felnagyítva tárul elénk: gigantikus trappisták, malomkeréknyi mackósajtok, jókora áramkapcsoló gomb, seprű méretű ecset. Egy olyan gyerekelőadás, amelyben hőseink alkalomadtán fejest ugranak egy óriási trambulin-ementáliba, eleve sikerre van ítélve. Nem beszélve arról, hogy néha elözönlik a színpadot a rózsaszín plüssegérnek öltözött gyerekszínészek, akik szerepük szerint csúfolódnak a más baján, de olyan bájosan, hogy az felér egy vigasztalással. Hogy mégsem akad ki a cukiságmutató, azt egyebek mellett Veér Bertalan lendületes zenéje szavatolja: megtartja és felturbózza a legjobb dalokat, elenged néhány régi számot, újakat komponál. Ebben az értelmezésben a színeváltott gyereküket ki­tagadó szülők nem ússzák meg egy kis dorgálással, nagyon helyesen a fejükre olvassák, hogy „Ó, az isten egerét! Nem szereti a gyerekét!”. Paszkál, a jóságos varázsegér pedig – aki az eredeti műben meglehetősen vérszegény figura – itt úgy jelenik meg, mint egy kis pukkancs feltaláló, egy narcisztikus zsebzseni, aki távirányítóval kapcsolgatja a Nagy Macskamágus rém vicces robotfiguráját. (Nemzeti Színház, koprodukció, rendezte: Tóth Géza)

 

 

 


Neked ajánljuk