a feltámadásról, a Krisztuséról, arról nem szívesen beszélt az ember. Ki a szégyen miatt, hogy azért ez mégiscsak túlzás volt, egy ekkora horderejű illetőt, effektív Messiást mintegy, csak úgy nem felismerni, az ugyanaz, mint borjúhúsért előleget adni bárkinek, aki a gangról bezörög, és a Húsért - vagy hogy hítták azt a kombinátot, amely a lakosság reciklálásáért küzdött akkoriban - bennfentesének adja ki magát, csak fordítva; ki meg azért, mert mi az, hogy még csak rendesen megfeszíteni se tudjuk, három nap se kellett hozzá, és már feltámadt, hogy azóta egyik galibát okozza a másik után. A Széderestét meg nem volt szokás tartani, nálunk, asszimilánsoknál, a miért kezdetű kérdésektől valahogy elment a kedve az embernek, a rájuk adható egyetlen értelmes válasz - hogy csak - meg illetlennek tűnt az adott, mégiscsak vallási, tehát emelkedettségre igényt tartó alkalmakkor.
Maradtak hát a historico-politico tavaszünnepek, különös tekintettel április negyedikére, vagy ahogy ők hívták, négyre, amelyről ének szólt, mindjárt többféle is, szíves figyelmeztetésül azok számára, akik maguktól nem jöttek volna rá. Azok persze így se jöttek rá, fújták hamisan, ami ebben az esetben mindegy volt, a dalokat eleve hamisra írták, rímeit kecskék, prozódiájukat békák diktálták, az elővezetés dinamikáját pedig az aznapi időjárás határozta meg, jó időben pattogósan fújta az ember, hogy hamarabb vége legyen, ha meg esett, mindegy volt. Többnyire esett.
Rájönni meg arra kellett, de legalábbis lehetett volna, hogy a dolog nem úgy van, sőt, szemben a megszokott helyzettel, ezúttal még az ellenkezője se volt igaz, ha mégannyira is Szent Õrségváltás napjaként tartotta számon a kor kedvetlen közérzete április negyedikét, azt a napot, amelyen 1945-ben az utolsó német katona is elhagyta Magyarország területét, nyomában a diadalmas Vörös Hadsereg valamelyik üzemegységével.
Ezt az adatot minden évben, az iskolaudvaron celebrált ünnepi beszédtől a vezércikkig mindenütt elismételték, hozzátéve, hogy az esemény Nemesmedves község határában történt, ami a nemesmedvesieknek minden bizonnyal jólesett (állítólag a nemesmedvesiek voltak a legkapósabbak az egész járásban, a többiek meg vagy nemesmedvesinek adták ki magukat, vagy beérték az élet és a világ resztlijével), a többieknek meg mindegy volt. De azért fújta mindenki. Battonyánál be, Nemesmedvesnél ki. Az embert a magánhangzók fekvésének finom választása is meggyőzhette afelől, hogy fogva tartóinak megvan az affinitásuk a részletek iránt, és ez mégiscsak megnyugtatta valamelyest, ez a Magyar Népköztársaság, bár elhagyni nemigen lehet, mégse egy akármilyen hely. Aztán meglátta valahol az ideológusok arcképcsarnokát, és rögtön nem hitt tovább ilyesmit. Úgyhogy a végén már meg se lepődött senki, amikor azzal kezdődött a rendszerváltás, hogy jöttek valakik, és bejelentették, hogy nem is akkor, hanem máskor, nem Nemesmedvesnél, hanem máshol, a helyet már meg se nevezték; és majdnem azt is hozzátették, hogy nem, hanem még mindig itt vannak, a Hanság mocsaraiban, sásnak, tiszttől fölfele Hany Istóknak álcázva várják a Führer jeladását, úgyhogy jobb lesz, ha tartjuk a szánkat.
Mindegy, elmúlt. Amíg volt mit - vagy sem, kit érdekelt -, ünnepeltünk, ki-ki vérmérséklete és társadalmi állása szerint, a beszédek és az ünnepi tömegdalok foszlányait szétszórta a tavaszi szél az iskolaudvarokon ágáló, karrierjükben és csípőjükben megfeneklett igazgatóhelyettes nők, szalonspicces házfelügyelők által fellobogózott portálok, a háztetők, az évi első kimerészkedésüket bonyolító nyugdíjasok által sűrűn benőtt pihenőparkok és a lakótelepi önkéntes autómosók, úgy, ahogy volt, az egész magyar tavaszünnep felett, néhányan, akiknek az őrségváltás a szó szoros értelmében az életét mentette meg, megborzongtak az ön- és közundortól az ünnepségek láttán, a nép, az istenadta nép pedig úgy járkált kocsmából ki, kocsmába be, mint hazánk felett a Történelem, és ezzel is elment a délelőtt, a délelőttökből pedig, mint később lett szerencsénk tapasztalni, valahogy csak összeállt az a néhány évtized.
Rút Ernő
