"Ismertesse a hidegszeles kupolókemence szerkezetét, fúvószél-ellátását!" - olvassuk az 1/b kérdés első felét az öntő szakmunkástanulók számára megfogalmazott központi vizsgakérdések sorában. Koksz, nyersvas, hulladékvas, mészkő, aztán meg, izé, hát nyomatják bele a levegőt, így hebegnénk, de aztán a budai Ganz-üzemek megmentett öntödéjében olyan szeretettel, szakszerűen és alaposan magyarázták el mindezt, hogy már-már kész Pospischil Mihálynak érezzük magunkat.
Az idős cseh öntőmester szobra áll - pontosabban ül - a bejárat előtt, maradékaként az 1945-ös harcok során megsérült, majd lebontott Mechwart-emlékműnek, amelynek talapzatáról tiszteletteljes és értő arckifejezéssel tekintett egykor a Ganz-gyár vezérigazgatójának görögösre mintázott mellszobrára, most meg mintha emlékszobájának ablakát kémlelné. Vagy talán mögötte a múzeum fő attrakcióját: a két másfél évszázados kupolókemencét, amelyekben egészen 1964-ig olvasztottak vasat - például a kéregöntésű vagonkerekek és az ék alakú sínkeresztezési csúcsbetétek előállításához. (De mi az, hogy kupoló?) A kéregöntés egy Ganz Ábrahám által továbbfejlesztett angol találmány, az a lényege, hogy az öntvény gyorsabban hűlő szegélye
különösen kemény
és ellenálló lesz. Az 1969-ben megnyitott múzeum tavaly újjárendezett kiállításán a munkafolyamatot a megátalkodott műszaki analfabéták számára is érthető vagy legalábbis értő bólogatást kiváltó módon mutatják be az eredeti környezetében, lépésről lépésre haladva a homokból préselt öntőforma és a belül mázzal bevont vaskokilla előkészítésétől kezdve azon keresztül, hogy "összekamlizzák a formaszekrényt", egészen a kész öntvényig, amelyet a régi időkben is kíméletlen nyomáspróbának tettek ki. Ott áll az eredmény is, a meggörbült küllőjű, hatalmas mozdonykerék, az elformátlanodott ütközőtárcsa: a széria jó minőségét jelzik. Nem törtek el ugyanis a teher alatt, ami egyébként a viszonylag rugalmatlan öntöttvas legrosszabb szokása.
A gyáralapító Ganz Ábrahámmal már egy hónappal ezelőtti malmászati vizsgálódásaink során találkoztunk. Egy sokgyerekes svájci kántortanító fiaként öntőnek állt, bejárta Elzászt és Észak-Itáliát, aztán Pestre keveredett, a József Hengermalomba. 1845-ben indította el önálló "vas- és ércz-öntő-intézetét", ezzel pedig a honi ipar egyik legnagyszerűbb sikertörténetét, amelynek főszerepéről 1867-ben lemondott. Utóda, a bajor földről bevándorolt Mechwart András idején a törzsgyárhoz elektrotechnikai, majd vagongyár és több külföldi üzem kapcsolódott. A lakatosinasból lett mérnökre most szintén - bár csak időszaki - kiállítás emlékezik a hatalmas, világos, fűrésztetős csarnok közepén, benne híres szabadalma, a mechanikus hengerszék egyik példányával. Kár, hogy forgóekéjét vagy villamos fadöntő gépét nem bámulhatjuk meg.
A gyűjtemény nem a gyártörténetre fókuszál (bár szívesen ismerkednénk például a korban példásnak számító szociális és kulturális intézményekkel, a munkáslakásokkal, a betegsegélyezéssel vagy a dalkörrel), hanem a vasolvasztásra, de főleg az öntésre, amely természetesen sok ezer éves foglalatosság. A legrégebbi időkre csak másolatokkal utal a gyűjtemény, de aztán végigkísérhetjük a fejlődés ívét az ország területén talált, kiásott és rekonstruált őskohók meg a még régebbi, földbe vájt bucakemencék (ezekben még nem folyékony, csak képlékeny vastömböket - bucákat - olvasztottak ki az ércből) idejétől a törökkori ágyúgolyókon és Gábor Áron ágyúöntő munkásságán át a mai gépkocsik motorblokkjáig. Miután sikerült valamit megértenünk a harangöntés titkából, fakalapácsal nekieshetünk a szépen zengő harangoknak is.
De az igazi látnivalók még hátravannak, úgyhogy kénytelenek vagyunk a didergésig bámészkodni a hatalmas, fűtetlen, nem igazán téli szemlélődésre alkalmas üzemcsarnokban. Az ipartörténeti emlékek egyre közelebb visznek a mindennapi élet valamikori apró részleteihez. Hihetetlen, mi minden és milyen rafinált módon készült az öntés módszerével. A díszes csatornafedeleken, szellőzőrácsokon, impozáns utcai kandelábereken vagy a kályhaelőtéteken és fűtőtesteken kevéssé lepődünk meg, a fidibusz-szorító és a csinos hímzősatu azonban igazi unikum. Az előbbivel a pipagyújtáshoz használt, szorosra göngyölített papírdarabokat fogták össze, az utóbbi a hímzendő anyag leszorítására, megtartására szolgált. Az óriási szarvasbogárra emlékeztető csizmahúzó szinte kötelező darabja minden valamirevaló helytörténeti gyűjteménynek, az öntöttvas ágykeret a hozzá való sámlival már ritka darab - bár inkább riasztó, mint hívogató. Nem könnyű boldog házasságba képzelni a párt, amelyik nászajándékba kapta a kiegyezés évében. Az öntöttvas sakk-készlet viszont meglepően könnyednek tűnik, csengő-bongó snellezéseket idéz.
A hatékonyság érdekében az ötvösök által minden bizonnyal elátkozott, igencsak filigrán mintázatú, öntött gyűrűk például úgy készültek, hogy az öntőforma elágazásain keresztül szétfolyt az olvasztott fém, hogy aztán az ágas-bogas öntvényről egyenként leválasszák a darabokat, amelyek természetesen némi utánreszelést is igényeltek. Láthatunk ilyen, kicsinyített karácsonyfának tűnő darabot is, amely elsősorban a formakészítői bravúrt dicséri. A XIX. századi "műöntödék" szobrászokat alkalmaztak, hogy a használati tárgyak ne csak célszerűségükkel, hanem finom részleteikkel, eleganciájukkal is elnyerjék a közönség tetszését. Leginkább a régi Magyarország peremvidékein, a Felvidéktől Dél-Erdélyig működtek tucatszám ezek az üzemek, ahol például a legváltozatosabb formájú vaskályhák készültek. Impozáns gyűjteményükben többféle méretben is látható az egyszerű, karikás jancsikályha, karcsú, a cikcakk-koronás oszlopkályha, a bakterházi tűzhely és néhány pompás, több "emeletes", áttört falú, csipkézett műremek. Kár, hogy nem izzik és mormog békésen mindahány.
Bp. II., Bem József u. 8., nyitva: hétfő kivételével 9.00-17.00-ig
