Nagy a város, sok az autó, idegesek a sofőrök, szélesek az utak, repesztenek a buszok, a taxisoknak a szeme sem áll jól, én a bringámmal védtelen szúnyog lennék az út szélén, amit akárki óvatlanul eltaposhat – tekintenek oly sokan vágyakozással vegyes szorongással a bringájukra. Pedig a tömegközlekedés katasztrófa, több út van lezárva, mint amennyi járható, minden hétvégén futóverseny vagy bratyizó politikusok miatt zárják le a város maradék felét, vagyis minden amellett szólna, hogy a szabadidős játékszer előlépjen közlekedési eszközzé. De ott az a sok bizonytalanság…
| ||
1. A biztonság
Tény és való, hogy egyes bringásokat néha baleset ér, az azonban már tévhit, hogy ez azért van, mert biciklizni veszélyes. Nem veszélyes. A Magyar Kerékpárosklub tevékenysége, valamint a nagyon-nagyon lassan, de azért észrevehetően ébredező politikusok és BKK-sok miatt ma már talán tart ott a budapesti biciklis kultúra, hogy kijelenthessük: egy szabályosan és megfontoltan közlekedő kerékpárost semmivel nem ér nagyobb eséllyel baleset, mint egy szabályosan és megfontoltan közlekedő gyalogost vagy autóvezetőt. Persze, adódhatnak rizikós helyzetek, vannak szabálytalan közlekedők, de ma már nem lehet azt mondani, hogy az utcákon ne számítanának kerékpárosokra, sem azt, hogy a kerekezők a hívatlan vendégek szerepébe kényszerülő szerencsétlenek lennének, akik aknamezőn tekerik a pedált. Csak néhány egészen ésszerű szabályt kell betartani, és nem lesz gond – ráadásul aki nem érzi magát biztonságban, az paradox módon nagyobb biztonságban van, hiszen így jó eséllyel jobban odafigyel arra, hogy tényleg minden rendben legyen.
| ||
2. A tudás
Ha az úttesten akarunk közlekedni, nem árt ismerni a KRESZ ránk is vonatkozó alapszabályait, de azért ezekkel a legtöbben úgyis tisztában vannak: piroson nem megyünk át, stoptáblánál vagy elsőbbségadás kötelező táblánál megtesszük, amit kell, és így tovább. És ennél több tudásra magunk közt szólva nincs is szükség, amennyiben tisztában vagyunk a nem tudásunkkal, és a magunk hasznára fordítjuk azt. Azaz például még ha tudom is, hogy nekem lenne elsőbbségem, a legjobb, ha akkor sem veszem garantáltnak, hogy mehetek, és előbb bizonyosságot szerzek arról – szemkontaktussal, olvasva a ráutaló magatartásból –, hogy tényleg átengedtek; ha elénk kanyarodna egy autó, hiába tudjuk, hogy ezt csak az elhaladásunk után tehetné meg, inkább lassítsunk, legrosszabb esetben vesztünk kb. négy másodpercet. Vagyis ha bringával nem bízunk senki jóindulatában és mindig fel vagyunk készülve az esetlegesen a kárunkra elkövetett, „jóhiszemű” szabálytalanságokra, minimalizálhatjuk a veszélyt.
3. A bizonytalanság
Persze, hogy ha eddig nem közlekedtünk napi szinten biciklivel, elsőre, sőt másodikra és harmadikra is veszélyesnek tűnik például a Nagykörút vagy a Kossuth Lajos utca. De nem kell, hogy eltántorítson az elhatározásunktól. Érdemes eleinte néhányszor választani egy egészen kis forgalmú utat. Olyat, amin még külön kerékpárút is van, és kimenni mondjuk a Margitszigetre vagy a Városligetbe, hogy néhány hasonló menet eloszlassa a bizonytalanságunkat, és saját bőrünkön tapasztaljuk meg, hogy kívülről sokkal veszélyesebbnek fest minden, mint a nyeregből. És utána sem kötelező a mély vízbe ugrani: mivel kerékpárral az esetek nagy többségében amúgy is hamarabb elérnénk úti célunkat, mint a dugóban autózva vagy tömegközlekedéssel, az így nyert időt nyugodtan felhasználhatjuk arra, hogy keressünk olyan útvonalat (például itt), amely talán kerülő, de biztonságos kerékpárút vezet rajta. Ha meg tényleg muszáj valamilyen rémisztő helyet is útba ejteni, a nem bringázásnál még mindig jobb, ha eleinte a gyalogosok iránti maximális tisztelettel felvértezve felhajtunk a járdára, de csak lassan, körültekintően, és a csengőről szigorúan megfeledkezve.
| ||
4. Az autók
A friss bringások legnagyobb mumusa az autóforgalom: túl közel jönnek, egytonnásak, veszélyesek. A probléma egyik megoldásáról már szóltunk: amíg az ember nem jön bele, érdemes kiépített kerékpárutakat vagy kis forgalmú utcácskákat használni. Ha pedig muszáj az úttesten haladni, az ember hamar rájön, hogy a helyzet mégsem olyan veszélyes, mint amilyennek kívülről tűnik: az autóvezetőktől valóban elvárható lenne, hogy a maximális biztonságot adó távolságra haladjanak el a kerékpárok mellett, ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbbnek esze ágában sincs veszélyeztetni senkit, és arra használják autóvezetői tapasztalatukat, hogy a legkisebb, még biztonságos távval előzzék meg a bringásokat. Annyit fontos tudni, hogy a sofőrök az előre látható mozgásunk alapján ítélnek, így tehát autóúton semmiképp se tegyünk hirtelen, váratlan mozdulatokat, tartsuk egyenesen a kerékpárt, és kézmozdulattal jelezzük az irányváltást – de ezt amúgy is megtennénk.
Ahogy a legtöbb jó dolognak, úgy a bringás közlekedésnek is csak az első lépése nehéz; ha a fentiekre odafigyelünk, pár nap alatt elkezdjük majd nem érteni, hogyan is lehet, hogy eddig nem biciklin suhantunk el a dugók mellett, és hogyan is érhettünk oda ilyen körülmények között időben a megbeszélt találkozóinkra? Visszaút nincs, az odaút pedig egy jobb világba vezet.
