Odalenn a tenger fenekén, ahol az internet és mindenféle egyéb vezetékek kanyarognak, sok a viszontagság, nagy a nyomás, a szó minden értelmében. Ide csak olyanok jöjjenek, akik szeretik a kihívásokat, mert hamar elfogy a levegő.
S tényleg úgy néznek ki a csávók, mint Verne vasfejűjének korabeli illusztrációi. Csakhogy a Last Breath igaz történet alapján készült, dokumentarista igényű filmalkotás, egy reménytelen mentési kísérletnek állít emléket. Ilyenkor a baj mindig az „alapján” körül üti fel a fejét. Amikor ezerszer látott dramaturgiai kliséket párosítanak az önmagában meglehet, valóban kevésbé szaftos alapsztorihoz. Közkeletű tévedésről van szó, vagy inkább a tyúk és a tojás örök párharcáról – nem érdekes. Egy mentőhistóriánál a napnál is világosabb, hogy a nyílegyenes idődramaturgia a megfelelő hozzáadott erő, az sem baj, ha látjuk az órát ketyegni és halljuk a hőmérő higanyszálát süllyedni. Ha ehhez még hozzácsapunk egy olyan művészt, mint Woody Harrelson, akinek az a legnagyobb tudománya, hogy akkor is meg kell zabálni, amikor kitérdesedett mackónadrágban zsonglőrködik az ordas manírjaival, akkor az alászállás nem teljesen reménytelen, még olyan mélyre sem, ahol már a halak sem járnak. A többit tudjuk a szüzsé előzetes átfutása nélkül is: valaki lent reked időegységnyi levegő társaságában, s fel kell hozni, mielőtt elfut a palackjából az utolsó buborék, s még az agyhalál sem áll be. Egy kérdés van csak: készülnek-e filmek a sikertelen akciókról?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
