A sztori lassan csordogál, a szereplők sokat beszélnek, de semmit sem mondanak, ráadásul a Tarantino-féle szórakoztató faktor is hiányzik belőlük; ahol a kamera lassan vánszorog, a zene álmosító, fél óra elteltével pedig azt sem tudjuk, hogy lyukadtunk ki a naplementénél – de nem is érdekel bennünket.
Pedig létezik az unalmasságnak egy másik fajtája is, ahol szinte minden percben történik valami, nincs olyan jelenet, ahol nem csitteg-csattog, villog, robban, nyekken valami, mindenki szuperkúlan bazmegel, dugnak, bankot rabolnak, pucéran szaladgálnak – és mindez a legkevésbé sem mozgatja meg a nézőt. Ez a típusú unalmas film talán még álmosítóbb, mint az előbbi; ahogy a társas magány is fájdalmasabb a sima, mezei magánynál. Nos, az Eenie Meanie ilyen típusú film.
Főszereplője egy Edie nevű csaj, aki borzalmas családi környezetben nőtt fel, korábban balhét balhéra halmozott, most azonban tényleg csak tanulni szeretne és jó kislányként élni. Kár, hogy az exe bajba kerül, abból pedig egyedül ő szabadíthatja ki, méghozzá úgy, hogy el kell lopnia egy pénzzel tömött luxuskocsit egy kaszinóból. Ne reménykedjünk valami Ocean’s-féle zsiványfilmben. Shawn Simmons mozija úgy fest, mint a Halálos hajsza, meg a 2000-es évek egyéb, mára elfeledett agyatlan akciófilmjei, csak se ritmusa, se stílusa, a szereplőit pedig nem is érdemes megjegyezni, egy perccel később úgyis elfeledjük őket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
