Zene

Egy francia regényt fordítok, azt olvasom a 72. oldalon, hogy az ifjú hős s´effraye. Gépiesen leírom, hogy megijed, de aztán nem találom elég erősnek, érzékletesnek a szót, fellapozom Bartos Tibor új Magyar szótárát (alcíme: Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára). A szótárban vagy húsz szinonimát, fordulatot találok: megriad, összerezzen, megrémül, meghökken, eláll a szava, inába, horgasinába, szárába, csizmaszárába szállott, szaladt a bátorsága, gatyájába szaladt a mersz, összekoccan a térde, kiveri a hideg veríték, berezel, begazol, betojik, beszarik, citerázik, cidrizik, szorul a zabszem... és így tovább, ad infinitum. Vígan dúskálok: kedvemre válogatok, az eredeti szöveg szituációja, nyelvi közege, stílusa szerint. De ha a magam szövegét írom, s mint mindig, meg-megakadok, akkor is

Akínaiak már a spájzban vannak, finoman szólva is. E tényt kezelhetjük a politikai korrektség jegyében, de fölfoghatjuk mint szimplán művészeti kérdést is. A legjobb, ha a bérkocsi felől közelítünk. Pontosítok: a Csömöri úttól közelítünk a Mozaik utca felé, előttünk bénázik egy nagyobb darab személyautó: föltart, de kis idő alatt leküzdjük, a sofőr nem kiabál át a mazsolának, nekem már kiszitkozódta magát, csak átnéz szúrósan, összevonva a szemöldökét, ám a feddő grimasz félbeszakad, lemondó sóhaj következik. "Hát persze, kínai, gondolhattam volna. Egyre több a kínai, nincs ezzel ugye semmi baj, de mindnek ilyen bazi nagy kocsija van, ezen viszik az édes-keserű levest, meg a sok pulyát, mert elférnek, de hát tudja, genetikailag a gépesítettség ilyen magas foka náluk, hát nemigen van kódolva."

Ilyenkor elég lehet rögzíteni a tényt: megjelent (végre). Az első olyan válogatáslemez, mely kizárólag magyar zenekészítők alkotásait tartalmazza. Létezik ilyen Izraelben is, ugyan arrafelé a goa kifejezetten populáris.

Nemrégiben még azt gondoltuk, virtuális együttesek kizárólag magyar szórakozóhelyeken jöhetnek létre: amikor a férfiakból álló asztaltársaság egyik lelkes tagja, kellő mennyiségű ital elfogyasztása után, a hirtelen beálló csendben azt javasolja: alapítsunk zenekart! A ötlet fantasztikus, tíz percen belül megvan a név, "én leszek a basszgitáros", másnap aztán mindent elfelejtenek. Hogy virtuális zenekart könynyűipari módszerekkel is létre lehet hozni, arra a tavalyi év egyik legnagyobb dobása, a Gorillaz lehet a példa. A japán-amerikai-brit csapatot olyan ismert figurák erősítik, mint például Damon Albarn, a Blur énekese, természetesen csak a stúdióban. A Gorillaz tagjai ugyanis rajzfilmfigurák, rosszarcú rosszcsontok, akik klipjeiken úgy viselkednek, mint a született gyilkosok, mégis imádnivalók. Ráadásul nevük is van, életkoruk meg életrajzuk. 2D 23 éves, vidéki angol fiatalember, és egyebek mellett Phil Oakey-ért, a Human League énekeséért rajong, Murdoc szintén angol, 35 éves Black Sabbath-megszállott, aki imádja ütlegelni 2D-t. Russell 25 éves amerikai hip-hop-fanatikus, és itt van még - gondolom, a mindenre vevő japán piac kedvéért - Noodle, a tízéves oszakai kislány. Voltaképpen egy nettó elmebeteg kompánia, de úgy látszik, erre van most szükség.

A Spiró György Kvartett című drámája alapján készült mozidarab inkább tévéjáték, mint valódi film. Négy közepesen megírt figura, Feleség, Öreg, Nő, Vendég, és négy jó színész, Molnár Piroska, Lukáts Andor, Bertalan Ágnes, Blaskó Péter alkotja ezt a két furcsa párt.

A Műcsarnok első, félhomályos termében afrikai szobrok, maszkok néznek vissza a belépőre: a csillogó tárlókba helyezett faragványok, akár az üvegszemű, preparált állatok, dermedt, múzeumi hangulatot sugároznak.

"Századunknak nincs formája!" - nyafogta az ezernyolcszázas évek közepe táján Alfred Musset, a nagy formák csatája idején; a romantika és realizmus, a konzervatív akadémizmus és a lángoló újító készség négyes keresztútján, hogy legyünk eléggé formásan bombasztikusak. Mi volt az a formátlanság a későbbiekhez képest, mi volt a mi évtizedeink kontúrtalanságával és agyament stílvakságával összehasonlítva: szigorú, termékenyítő és üdítő rend még akkor is, ha Musset-nek persze "fejlődésileg" igaza volt, a romantika a klasszicizmus után és az akadémizmussal szemben tényleg fel akarta őrölni a formát. De hát hogy nézett ki az a mai daráláshoz képest! (Foroghat a sokszorosan kiátkozott Ernst Fischer, a józan osztrák marxista is a sírjában, nem így akarta ő ezt, sem mondani, sem gondolni: nem számíthatott arra, hogy a lényeg, a bontásban és építésben feszülő akarat, az újat teremtés romantikája a mi ezredfordulónkon konzervatív bóvlivá silányul.)

Nem szoktak manapság ilyen darabokat játszani - meg is volt lepve

Az afrikai nyelvek lenyűgözőek. Tele vannak zeneiséggel, mintha eleve éneklésre teremtették volna őket. Gino Sitson nagy találmánya, hogy a nyugat-kameruni medumba nyelven énekel, mely anyanyelve, lévén az első tizenhét évét ott múlatta. Egy olyan családban nőtt föl, mely az egyik helyről a másikra utazva a zenélésből éldegélt.

Mivel a szélesebb nagyközönség előtt az elmúlt évek során olyasféle vicczenekarok képviselték a szegény punkzenét, mint a Green Day, az Offspring vagy újabban a Blink 182 és a Sum 41, okkal tűnhetett menthetetlennek az egész stílus. Holott csupán tájolás kérdése az egész: a kaliforniai strandokról meg kell feledkezni gyorsan, majd Európa északi territóriumai felé venni az irányt. A skandináv punk and roll mozgalom a kilencvenes évek közepe óta az öreg kontinens egyik legprímább ajánlatának számít: kiforrott, minőségi és messzemenően exportképes. Utóbbinak alapvetően két oka van: egyrészt a legszakadtabb rakendroller is kifogástalanul beszéli/énekli az angolt, másfelől a kutya alighanem a magasan kvalifikált hangmérnökök meg stúdiók háza táján van elásva. A mezőnyt a svédek vezetik, az övék a Hellacopters, a Backyard Babies és a The Hives, azaz a már valódi nemzetközi áttörésen átesett triász, nyomukban pedig ott liheg a Hardcore Superstar és a The (International) Noise Conspiracy. Norvégiának ellenben a legnagyobb legenda, az 1998-ban feloszlott, ám azóta csak kultikusabbra hízott Turbonegro jutott, nem beszélve recenziónk voltaképpeni tárgyáról, a Glueciferről. Finn termékből eddig csak a jó nevű Flaming Sideburns ért el hozzám, de bizonyára nekik sem kell társtalanul pusztítaniuk a helsinki klubokban. Mi a közös ezekben a csapatokban? Az, hogy valójában egyik sem talált föl az égadta világon semmi újat. Nagyjából azonos helyről is merítenek: MC5, Ramones, Stooges, Motörhead, olyiknál Kiss-típusú oldszkúl hardrock, másutt egy kevés New York Dolls-ízű glam. Hogy akkor mi bennük a pláne? Legkivált a kiemelkedő dalszerző tudomány, s az a lendület, amelytől a legtriviálisabb akkordjaik is valószínűtlenül friss huzatot kapnak. No persze az, hogy tán csak a magamfajta későn érkező - aki még a világon sem volt a Never Mind The Bollocks idején - bír lelkesedni értük igazán, simán benne van a pakliban.

Los De Abajo: Cybertropic Chilango Power "A lentiek" - igazít útba a név, és ehhez kétség sem fér: a Los De Abajo egy plebejus-balos-osztályharcos mexikói forradalmár- csapat. Köpnek-hánynak a diktatúrától, a korrupciótól, a romlott csuhásoktól és a királyi televíziótól - ellenben vonzódnak Che Guevarához, mint egykor, emlékezetesebb pillanataiban, vagyis nagyon-nagyon régen, Pokorni Zoltán. Ami pedig a műfaji hátteret illeti, első hallásra a Mano Negra-rokonság tűnhet ki, de nem lenne szerencsés a szimpla besorolás, hiszen "alsó szomszédunk" légterét - a latin punk és a ska mellett - a mexikói folklór és a salsa testre szabott illata tölti ki.

Désiré történelemórája

Atörténelemmel nem az a baj, hogy minden mozzanata összetett, szövevényes és ellentmondásos, hanem az, hogy ráadásul a mindenkori jelen kontextusán kívül szinte nem is létezik - már amennyiben azt gondoljuk, hogy a történelemnek az események értelmezése éppúgy része, mint maguk a megtörtént dolgok. Ezért is rakódik rá az eseménytörténetre az értelmezéstörténet, amely csak tovább nehezíti a válaszadást a "hogy is volt pontosan?" kérdésére, hiszen az egymást követő értelmezések a tények megismerésének, nyilvánosságra kerülésének stb. más és más szintjéhez kötődnek - és az én fejemben innentől kezdve már nincs más, mint kétely és káosz.

Annak ellenére, hogy tizenegy évvel ezelőtt nagy kiállítás metszette keresztbe az olasz művészetet a Műcsarnokban, nem mondhatjuk, hogy az elmúlt húsz évben túl sok talján szerepelt volna Magyarországon.