World music: szerintem

  • 2002. április 25.

Zene

Los De Abajo: Cybertropic Chilango Power "A lentiek" - igazít útba a név, és ehhez kétség sem fér: a Los De Abajo egy plebejus-balos-osztályharcos mexikói forradalmár- csapat. Köpnek-hánynak a diktatúrától, a korrupciótól, a romlott csuhásoktól és a királyi televíziótól - ellenben vonzódnak Che Guevarához, mint egykor, emlékezetesebb pillanataiban, vagyis nagyon-nagyon régen, Pokorni Zoltán. Ami pedig a műfaji hátteret illeti, első hallásra a Mano Negra-rokonság tűnhet ki, de nem lenne szerencsés a szimpla besorolás, hiszen "alsó szomszédunk" légterét - a latin punk és a ska mellett - a mexikói folklór és a salsa testre szabott illata tölti ki.

n Los De Abajo: Cybertropic Chilango Power "A lentiek" - igazít útba a név, és ehhez kétség sem fér: a Los De Abajo egy plebejus-balos-osztályharcos mexikói forradalmár- csapat. Köpnek-hánynak a diktatúrától, a korrupciótól, a romlott csuhásoktól és a királyi televíziótól - ellenben vonzódnak Che Guevarához, mint egykor, emlékezetesebb pillanataiban, vagyis nagyon-nagyon régen, Pokorni Zoltán. Ami pedig a műfaji hátteret illeti, első hallásra a Mano Negra-rokonság tűnhet ki, de nem lenne szerencsés a szimpla besorolás, hiszen "alsó szomszédunk" légterét - a latin punk és a ska mellett - a mexikói folklór és a salsa testre szabott illata tölti ki.

1998-ban bukkant rájuk David Byrne, és akkor annak lemez lett a vége, ráadásul egy nagyon jó lemez, mégsem futottak be vele. Kellett még forgatniuk a világon kicsit. Most azonban, drága amigóim, a második dobásuk egyből a világzenei rádióslista élén landolt, vagyis győzött az igazság, ahogy a választásokon szokott.

Azt díjazták, gondolom, hogy nincs rajta rossz szám, viszont csudajó a fílingje, dől belőle melegség, sok-sok poén, és cybercíme dacára igazán észrevétlenül lopakodott mögé az elektronika. S talán azt is, hogy robbanás nélkül megússza a CD-lejátszó, ami, tény, igazán kegyes gesztus egy időzített bombától. Még ha erről én mást gondolok is. (Luaka Bop, 2002) HHHHH

n Bonga: Mulemba Xangola Maradjunk az ellenállóknál. Az angolai Barcelo de Carvalho a hatvanas években élsportolóként forgott Európában, ahol egyszersmind az angolai függetlenségi mozgalom titkos iratait terjesztette. A portugáloknak korábban is szemet szúrt, hogy egy népzenekar élén gyanús dolgokról énekel, de ezzel betelt a pohár, s a lebukott Barcelo száműzetésbe kényszerült. Ekkor vette fel a Bonga nevet.

Rotterdamban a Zöld-foki-szigetekről elvándorolt muzsikusokkal társult, velük rögzítette Angola 72 című albumát, melyre éppoly jellemző volt a morna melankóliája, mint Bonga forradalmi hevülete. Az egyik legtöbbet emlegetett afrikai lemez ez azóta is, és nyomában az Angola 74 sem maradt el messze a rangjától, ám a következő években nem sikerült hasonló jelentőségű albumokat készítenie. Mintha az 1975-ben elnyert függetlenséggel és hazatérésével talaját veszítette volna érzelmi telítettsége.

Egészen mostanáig. S bár a Mulemba Xangola dalszövegeiből nem értek egy hangot sem, hadd tanúsítsam: végre többször is visszaköszön az Angola 72 szívszorító szentimentalizmusa, nem beszélve Bonga páratlanul fájdalmas hangjáról. Ráadásul a pattogósabb táncdalok között is akad néhány remekbe szabott darab, így Bonga nemcsak a múlt év egyik legvonzóbb akusztikus afrikai albumát mondhatja a magáénak, de a legjelentősebb afrikai előadók "klubtagságát" is. Megint. (Lusafrica/BMG, 2001) HHHHH

n Chalaban: Al Baraka Több mint különleges: Magyarországon valóban egyedülálló a marokkói zenét játszó Chalaban. Said Tichiti kimondottan azzal a pikáns szándékkal érkezett hazánkba, hogy itt alapítson zenekart, és egyáltalán nem pöcsölt sokat: az azóta eltelt három évben két albumot és egy kiforrott társaságot pakolt az asztalra.

Az a stiláris gazdagság, amely - földrajzi, történelmi, vallási, törzsi alapon - Marokkóra jellemző, tükröződik a Chalaban repertoárjában is, tetézve az ezredforduló tánczenéinek és az európai életmódnak a befolyásaival. Ennek jegyében nyúl vissza sok száz év zenei-költészeti emlékeihez és hangszereihez, ennek jegyében ránt magával spirituálisan, anélkül, hogy a néprajzi múzeumok poros tablóit idézné fel. Mégis, ha sarkítható: a Chalaban abba a körbe illik, amely az Észak-Afrikába hurcolt rabszolgák szertartásait, a gnawát értelmezi újra - Franciaországban az Orchestra National de Barbés, Németországban El Houssaine Kili tűnt ki ezzel újabban. Az Al Baraka lényegesen poposabb-rockosabb a korábbi Moroccan Nomadnál, s ez cseppet sem válik kárára, legfeljebb az róható fel, hogy eklektikus kínálata megnehezíti a ráhangolódást, oldja a hatást. (Fonó Records, 2002) HHHH

Marton László Távolodó

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.