n Los De Abajo: Cybertropic Chilango Power "A lentiek" - igazít útba a név, és ehhez kétség sem fér: a Los De Abajo egy plebejus-balos-osztályharcos mexikói forradalmár- csapat. Köpnek-hánynak a diktatúrától, a korrupciótól, a romlott csuhásoktól és a királyi televíziótól - ellenben vonzódnak Che Guevarához, mint egykor, emlékezetesebb pillanataiban, vagyis nagyon-nagyon régen, Pokorni Zoltán. Ami pedig a műfaji hátteret illeti, első hallásra a Mano Negra-rokonság tűnhet ki, de nem lenne szerencsés a szimpla besorolás, hiszen "alsó szomszédunk" légterét - a latin punk és a ska mellett - a mexikói folklór és a salsa testre szabott illata tölti ki.
1998-ban bukkant rájuk David Byrne, és akkor annak lemez lett a vége, ráadásul egy nagyon jó lemez, mégsem futottak be vele. Kellett még forgatniuk a világon kicsit. Most azonban, drága amigóim, a második dobásuk egyből a világzenei rádióslista élén landolt, vagyis győzött az igazság, ahogy a választásokon szokott.
Azt díjazták, gondolom, hogy nincs rajta rossz szám, viszont csudajó a fílingje, dől belőle melegség, sok-sok poén, és cybercíme dacára igazán észrevétlenül lopakodott mögé az elektronika. S talán azt is, hogy robbanás nélkül megússza a CD-lejátszó, ami, tény, igazán kegyes gesztus egy időzített bombától. Még ha erről én mást gondolok is. (Luaka Bop, 2002) HHHHH
n Bonga: Mulemba Xangola Maradjunk az ellenállóknál. Az angolai Barcelo de Carvalho a hatvanas években élsportolóként forgott Európában, ahol egyszersmind az angolai függetlenségi mozgalom titkos iratait terjesztette. A portugáloknak korábban is szemet szúrt, hogy egy népzenekar élén gyanús dolgokról énekel, de ezzel betelt a pohár, s a lebukott Barcelo száműzetésbe kényszerült. Ekkor vette fel a Bonga nevet.
Rotterdamban a Zöld-foki-szigetekről elvándorolt muzsikusokkal társult, velük rögzítette Angola 72 című albumát, melyre éppoly jellemző volt a morna melankóliája, mint Bonga forradalmi hevülete. Az egyik legtöbbet emlegetett afrikai lemez ez azóta is, és nyomában az Angola 74 sem maradt el messze a rangjától, ám a következő években nem sikerült hasonló jelentőségű albumokat készítenie. Mintha az 1975-ben elnyert függetlenséggel és hazatérésével talaját veszítette volna érzelmi telítettsége.
Egészen mostanáig. S bár a Mulemba Xangola dalszövegeiből nem értek egy hangot sem, hadd tanúsítsam: végre többször is visszaköszön az Angola 72 szívszorító szentimentalizmusa, nem beszélve Bonga páratlanul fájdalmas hangjáról. Ráadásul a pattogósabb táncdalok között is akad néhány remekbe szabott darab, így Bonga nemcsak a múlt év egyik legvonzóbb akusztikus afrikai albumát mondhatja a magáénak, de a legjelentősebb afrikai előadók "klubtagságát" is. Megint. (Lusafrica/BMG, 2001) HHHHH
n Chalaban: Al Baraka Több mint különleges: Magyarországon valóban egyedülálló a marokkói zenét játszó Chalaban. Said Tichiti kimondottan azzal a pikáns szándékkal érkezett hazánkba, hogy itt alapítson zenekart, és egyáltalán nem pöcsölt sokat: az azóta eltelt három évben két albumot és egy kiforrott társaságot pakolt az asztalra.
Az a stiláris gazdagság, amely - földrajzi, történelmi, vallási, törzsi alapon - Marokkóra jellemző, tükröződik a Chalaban repertoárjában is, tetézve az ezredforduló tánczenéinek és az európai életmódnak a befolyásaival. Ennek jegyében nyúl vissza sok száz év zenei-költészeti emlékeihez és hangszereihez, ennek jegyében ránt magával spirituálisan, anélkül, hogy a néprajzi múzeumok poros tablóit idézné fel. Mégis, ha sarkítható: a Chalaban abba a körbe illik, amely az Észak-Afrikába hurcolt rabszolgák szertartásait, a gnawát értelmezi újra - Franciaországban az Orchestra National de Barbés, Németországban El Houssaine Kili tűnt ki ezzel újabban. Az Al Baraka lényegesen poposabb-rockosabb a korábbi Moroccan Nomadnál, s ez cseppet sem válik kárára, legfeljebb az róható fel, hogy eklektikus kínálata megnehezíti a ráhangolódást, oldja a hatást. (Fonó Records, 2002) HHHH
Marton László Távolodó
