Narancs XX. évf. 14. szám (2008-04-03)
Mind sivárabb etnobiznisszé züllik az erdélyi magyar belpolitika. Az utóbbi hónapokban talán csak annyi változott, hogy ez az etnobiznisz most kivonulni készül az országos politikából, és leszorul a helyi önkormányzatokba. Fókuszában immár nem a - mesterségesen gerjesztett és életben tartott - román- magyar konfliktus áll, hanem az erdélyi magyar pártközi villongások.
A múlt héten a szlovák napilapok üres címlappal jelentek meg, tiltakozásul Robert Fico kormányának azon igyekezete ellen, hogy az új sajtótörvény segítségével korlátozzák a sajtószabadságot.
Választhattam volna, hogy gyalogosként elgázoltatom magam a zebrán, de rövid megfontolás után a könnyebb változatra szavaztam: járművemmel - egy piros robogóval - magam hajtottam keresztül a piros lámpánál egy gyalogátkelőhelyen. Utána bementem a rendőrségre, és feljelentettem magam súlyos szabálysértőként.
Magyar Narancs, 2008. március 13. Kedves Narancs! Nagy örömmel és egy kis nosztalgiával olvastam a brit charity shopokról szóló beszámolót.
El van terjedve a városban, hogy én ellenzem a nyelvművelést. "Az egész vállalkozásod a nyelvművelés ellen irányul" - írta nemrég cikksorozatomról a kiváló esztéta és filozófus, Radnóti Sándor. Itt valami félreértés van - illetve az a kérdés, mit értünk nyelvművelés alatt.
Szomorú, hogy azon a márciusi vasárnapon a magyar társadalom meglepően nagy hányada használta föl a háromigenes népszavazást arra, hogy kifejezze a kormánnyal és/vagy a reformokkal szembeni ellenszenvét, avagy a kormányzat megbénításán munkálkodó ellenzék iránti rokonszenvét. Ha netán más megfontolás mozgatta kezét a három igen beikszelése során, a végeredményen az sem változtat: a jelek szerint a vezető kormánypárt pontosan úgy értelmezi a népszavazás eredményét, ahogyan azt a vezető ellenzéki párt láttatni akarja.
Mondta vagy nem mondta? Mármint Gyurcsány Ferenc Kóka Jánosnak a múlt szerdán, netán csütörtökön? És mit mondott (mert hogy valamit, az biztos)? Azt mondta, hogy...
A januárban startolt kétfordulós közoktatás-fejlesztési pályázatokkal szemben nagy elvárásokat támaszt az oktatási tárca. Az esélyegyenlőségi szempontokra elvben eddig is oda kellett figyelni, de most olyan tervezési módszertant vezettek be, amely reményeik szerint garantálja, hogy a pályázók a vállalt intézkedéseket büntetlenül ne bliccelhessék el. Megnéztük a miskolci előkészületeket, ahol az önkormányzatot az iskolai szegregáció miatt már a bíróság és az Egyenlő Bánásmód Hatóság is elmarasztalta.
Visszavonhatatlanul megérkezett a tavasz, megjelentek a Gyermekrák Alapítvány óriásplakátjai az utak mentén. Mit tesz ilyenkor a téli álmából ébredező, alföldi alsó középosztály? - elhúz a hegyekbe. Irány a jól bevált, ám az utóbbi évben óriási változásokon átesett Egerszalók.
Március 20-án reggel arra ébredtek a kőszegiek, hogy az egykori Posztógyár és a hozzá tartozó víztorony 107 éves épületét az éjszaka folyamán valakik egész egyszerűen lebontották. Hogy mire volt a nagy sietség, még olyan áron is, hogy a dózerolással bűncselekményt követtek el, egyelőre csak találgatni lehet.
Eltaktikázta magát a miniszterelnök a szombati pártértekezleten: az SZDSZ frakciója, majd ügyvivő testülete két nappal később a kormányból való kilépéssel válaszolt az egészségügyi miniszter leváltására vonatkozó bejelentésre. A liberálisok visszatérésének feltétele: Gyurcsány Ferenc távozása.
Úgy fest, Lengyelországban a politikai választék két nagy jobboldali pártra szűkült le. Most épp a liberális, piac- és Európa-barát Polgári Platform (PO) kormányoz, ám hiba lenne a Kaczynski fivérek fémjelezte radikális populizmust teljesen leírni. Interjúalanyunkat, aki a PO-tól több kezdeményezést várt volna, mindez nem ejti kétségbe. A kitűnő politológus, a varsói Stefan Batory Alapítvány elnöke nemrég a Közép-európai Egyetem nacionalizmus szemináriumának egyik vendégelőadója volt.
Tíz dollár - egy hátizsákos turista nyilván elégedett, ha kijön belőle egy napja. Milliók egy hónapig húzzák ennyiből ezen a tájon.
Unalmas és ócska propagandafilmmel akarja elhitetni Geert Wilders holland politikus, hogy minden muszlim terrorista, és a Koránból bármely gaztett levezethető.
Balogh Antit persze lazán ott felejtettük a Györe-padon, de semmi vész, mert ő jobban járt így.
A hirtelen jött tavasztól részegülve a Váci utca felé vesszük az irányt. Megkergültünk? Alighanem.
Ó, mennyire kiveszett belőlünk ama képesség, hogy érzékelni és élvezni tudjuk a régi elbeszélő művészet egyik alapvető jellegzetességét, ami nem más, mint az élőbeszédszerűség, azaz a mondott, a kimondott, az elmondott, az előadott, a valóban nézők előtt elbeszélt események szavainak ritmusa, tagoltsága, lendülete és retorikája, avagy - ha már ez egy zenei rovat - a muzsikája!
A helyszín Lisszabon. Komoly megpróbáltatások árán végre megérkezünk Belémbe.
Úgy tűnik, mintha Csontó szinte mindenütt jelen lenne; a tavaly decemberi összegző kiállítása után szerepelt a két hete véget ért Fény című kiállításon, s munkái nemcsak a Dorottya utcában láthatóak, hanem az Inda Galéria pár napja megnyílt Átjárás című csoportos tárlatán is. Ez a "bőbeszédűség" az ezredforduló táján alakult ki, abban az időben, amikor Csontó szakított az alkalmazott grafikával, és rálelt a fotó- és a videoinstalláció műfajára. Az egyedi, meglepően újszerű képi nyelv megtalálása - amelyet általában a kép és szöveg talányos viszonya határozott meg - mégsem vezetett egy zárt trade-mark kialakításához: Csontó mer és képes túllépni az általa választott stiláris jegyeken. Sokszor oly mértékben, hogy első pillantásra nehezen köthető össze az adott munka azzal a (szükségszerűen) sematikus képpel, melyet gyakran használnak fel mankóként a kortárs művészettel foglalkozó kritikusok. Ilyen például a sajtóanyagban, illetve több értelmező írásban is megtalálható kitétel, miszerint a művészt "az egyén és a közösség kapcsolata foglalkoztatja".
Ezt most nem lehet gyermeki rajongás és heves múltidézés nélkül sehogy. Ezzel a zenekarral (rövid biográfia később) tizensok évvel ezelőtt találkoztam először, és estem valami olyasmibe vele kapcsolatban, amit örök szerelemnek szoktak hívni mások. Emlékszem, a debütáló lemez kazettán volt meg, és a heti kétszer abszolvált angolórákra menet rendszeresen ez volt a soundtrack, mégpedig olyan elosztásban, hogy az A oldalt odafelé hallgattam meg, a B oldalt pedig a haza vezető úton, és mindig fele tempóval vánszorogtam fel a másodikra, ott pedig percekig szöszmötöltem az ajtónyitással, hogy a lemez végére tett, katarzisba hajló jammelést (Bury Me In Smoke) normálisan végighallgathassam, és ne kelljen kikapcsolnom pusztán azért, hogy bekiálthassam a konyhába, hogy hazajöttem.
Melyik világ az igazi? Mindkettő nem lehet. Az egyik így igaz, a másik úgy igaz? Az egyik valóságos, a másik nem. De mindkét világ megrendít és már-már térdre kényszerít. Az egyik a szépségével, a másik a kegyetlenségével. A csoda és a szenny. Az egyik világ ember nélküli, csak természeti jelenségek, állatok, plüssmacik vannak benne. No meg mesebeli vagy vicces alakok. A másik világ túlhumanizált, már-már démonian emberi. De míg a mesevilág képei önmaguk tiszta körrajzát adják (Takács Mari illusztrációi), a másik könyv hideg színtócsáiban fuldokló, groteszk, elesett figurák foszforeszkálnak (Demeter Ádám képei). És mindkét könyvben a rajzok már-már egyenértékűek a szöveggel. Más dolgok vannak földön és égen, de az egyik azoknak szól, akik éppen ennek a világnak az éteri hangjait nem hallhatják. A rettegés, az aberráció uralta "gyermeki" világ nehéz ajtaja nem tárul a másik világ impresszionizmusba öltöztetett csodái felé.
Tipikus magyar rakendrollsors a (fogjuk rá) grunge-ban utazó Flopé: Alice in Chains- és Pearl Jam-feldolgozásbandából nőtte ki magát, van némi kötődése - Horváth Attila gitáros révén - az egykor kultikus A Kerthez is, kiadott már egy baromi hangulatos kislemezt, játszott minden olyan magyar klubban, ahová több füst fért be, mint néző, és fellépett a nagyobb helyeken is (Sziget, Wigwam, EFOTT), tette mindezt ráadásul úgy, hogy én például mindmáig emlékszem valami három évvel ezelőtti koncert minden akkordjára, pedig másra nem is nagyon abból az időből. És mégis: az öt éve kiadott négy számon kívül nem került még a boltokba tőle semmi egyéb, közönsége sehogy sem gyarapszik nagyobbra, mint egy Baktalórántháza-Röjtökmuzsaj-mérkőzésé esőben, amiknek következtében egyszer már hajszál híján fel is oszlott; no meg nem utolsósorban jelen lemezük is a spájzban, meg a csődbe menő és hasonló apró problémákkal küszködő lemezgyárakban pihen már majd' három éve.
Nagyjából egy évtized kenyércéduláit gyűjtötte össze Szijj Ferenc a legutóbbi könyvhétre megjelent kötetében. Versekről van szó természetesen, de ezek a versek együtt valamiféle naplóformát idéznek meg, ahol cím helyett mindegyik szöveg annak a napnak a nevével szerepel, amelyiken íródott (kivéve a kötetzáró Utolsó napokat). Csakhogy szabálytalan feljegyzések ezek, hisz a napok (és így a versek) sorrendje véletlenszerű, mint az is, hogy ugyanazzal a "címmel" hány írás kapott helyet a kötetben (Péntekből például tizenkettő, míg Keddből csak öt). Ráadásul az itt közölt versek szinte kivétel nélkül meghaladják egy kenyércédula méretét.
Az ismerősség, mi több, az otthonosság lakályos érzete lengi be, s vonja egyetlen közösségbe a színpadot s a nézőteret az Operettszínház új produkciójában. Az Abigél ugyanis, ez az emberségre okító, s a bakfisromantikát antifasiszta detektívtörténettel elegyítő nevelődési leányregény meghitt ismerősünk, s a Nagy Könyv című szavazójáték óta bizonyítottnak tekinthető a tény, miszerint az árkodi Matula kakaóillatú, kálvinista belvilága olyan kulturális közkincs, amelyre különösebb kockázat nélkül bazírozható zenés színházi mű. Csakhogy korántsem pusztán Szabó Magda regényalapja (illetve, hogy őszintén szóljunk: a legendás tévéváltozat) ébreszti fel az újdonat musical nézőiben a többedik találkozás érzését, s persze még kevésbé az lankasztja olykor bizony fásult randevúvá e színházi estét. Mert ezt a musicalt már valóban sokadszor látjuk: Kocsák Tibor zenéje kísértetiesen emlékeztet saját korábbi színpadi műveire, a karakterbetétek, a sokadalmas tömegjelenetek zenéje éppúgy nélkülözi a meglepetéseket, akárcsak a mű egy-két, vitán felül slágergyanús száma. Még a legsikerültebb dal, a Vitay Georginának juttatott "Nincsenek csodák" sem kivétel a mondottak hatálya alól, hiszen e szám dallamvezetése és harmonizálása olyannyira kitaposott ösvényen halad a biztos hatás felé, hogy a processzusban helye se lenne tán a zeneszerzői originalitásnak.
Ismerjük ezeket a tiniket Larry Clark filmjeiből - maguk elé vagy a tévére merednek, korán kezdik a szexet -, egyetlen hűséges társuk akad csak: a gördeszka. A független filmesként és tehetséges epigonként számon tartott Gus Van Sant legújabb mozija, a Paranoid Park a rendező előző munkáinak (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok) testvérdarabja és folytatása: a téma újfent az elliptikus, töredékekben elbeszélt halál. A beállítások a trilógiához képest lerövidültek, és a nézőpont is zömében belsővé vált - narrátor-főhősünk, Alex (Gabe Nevins) szemén keresztül látjuk a világot, amit a deszkázások, a tengerparti séták, a válófélben lévő és a képeken alig kivehető szülők, a szüzessége elvesztését szorgalmazó barátnő, egy rendőrségi nyomozás és a Paranoid Park tölt ki, mely a legvadabb és legmenőbb gördeszkások veszélyes és illegális találkahelye.
Három új dvd, amiből kettőnek olyan a borítója, mintha vérrel lenne összemaszatolva (Viridiana, Az öldöklő angyal). A harmadik a kikötözött Catherine Deneuve vállára koncentrál (A nap szépe).
Normális esetben komoly oka van annak, ha egy rendező kétszer is nekifut ugyanannak a darabnak (most nem arról beszélek, amikor valaki önnön rendezését lekoppintva végighaknizza az országot, ilyen is van). Ez a komoly ok általában az szokott lenni, hogy hiányérzet marad a rendezőben, hogy elégedetlen önmagával (esetleg a színészeivel). Alföldi Róbert a kecskeméti Don Carlos címszereplőjével, Makranczi Zalánnal bizonyosan elégedett volt, hiszen másodszor, a Bárka Színházban is rábízta a szerepet. De mégis: ez a Carlos más, mint a kecskeméti volt.
"Naponta tapasztaljuk, hogy miféle szakadék tátong az eladás alapján összeállított, illetve az irodalmi világban uralkodó, többnyire szóbeszédre, na meg a szaklapok kritikai rovatainak értékelésére támaszkodó, jobb híján szakmainak nevezhető értékítéletek között." Ezzel a mondattal indítottuk útra februárban Minimum tizenegyes című irodalmi ajánlólistánkat, és nincs rá okunk, hogy másként kezdjük márciusban. Akinek vannak még illúziói e téren, azoknak azt ajánljuk, látogassanak el egyszer a Múzeum körúton fellelhető, Könyvudvar nevű műintézetbe - mazochista hajlamú kortárs irodalmároknak különösen javallott. De van lehetőség még egy próbára: ha valaki megnézi a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár honlapján a kölcsönzési statisztikákat, megállapíthatja, hogy a leggyakrabban hazavitt műveket szintén nem a kortárs magyar vagy világirodalom jelesei írják. Listánkkal ezt az űrt, mondhatni értékvákuumot próbáljuk meg némileg betölteni; ajánlatokat szeretnénk tenni olyan értékes művek olvasására, amelyek esetleg önhibájukon kívül maradtak a háttérben, vagy a kedvező szakmai fogadtatás ellenére sem nyerték el a vásárlók rokonszenvét. De tudunk fordított esetet is: míg például Varró Dániel Szívdesszert című verseskötete hónapon át igen előkelő helyen állt a könyvesboltok eladási listáján, és a különféle irodalmi lapok kritikusai fenntartásaik ellenére inkább kedvező véleménnyel voltak róla, ebben a hónapban mindössze egy zsürorunk javaslatai közt szerepelt, ráadásul nem is a maximális pontszámmal.
2002 után ismét Magyarországra érkezett zenekarával, a Les Musiciens du Louvre együttesével. A március 29-i koncertre csupa ismeretlen művet hozott.
Az általános klímapánik közepette az emberiség hajlamos elfeledkezni a tényről: most is jégkorszakban élünk. Aki kételkedne ebben, annak melegen javasoljuk a Magyar Természettudományi Múzeum éppen e témába vágó, látványos és szórakoztató kiállítását. Amúgy a többieknek is.
A Syma-csarnokban tartott hét végi rendezvény meglehetősen bátortalan próbálkozás volt, hogy a lakosság és a hazai zöldkisipar egymásra találjon.
Évente csaknem száz francia dönt úgy, hogy meg akar tanulni magyarul - nem mindenki magyar tehát, aki eredeti nyelvű Jókai-kötetet olvas a párizsi metrón - sőt. De miért választják a magyartanulást? A párizsi INALCO (Keleti Nyelvek és Civilizációk Országos Intézete) magyar szakának és Közép- és Kelet-Európa tanszékének igazgatójával beszélgettünk.
Ha egy művész szembesül a zord mindennapokkal, többnyire haragos lesz a világra, és úgy érzi, kitaszították, megtaposták. A közép-európai modell szerint ilyenkor általában a szenvedélybetegségek közül választ magának egy "társat", esetleg többet is. A kínai modell azonban más: a csalódott művész cipőbirodalmat alapít.
