Három új dvd, amiből kettőnek olyan a borítója, mintha vérrel lenne összemaszatolva (Viridiana, Az öldöklő angyal). A harmadik a kikötözött Catherine Deneuve vállára koncentrál (A nap szépe).
*
Pontosan 30 évvel ezelőtt a Le Monde polgári napilap egy filmkritikájának azt a címet adta, hogy "Bunuel, a felforgató". Tömör és találó összegzése az életműnek. Mi mást is írhattak volna Fánk Lajosról?
1900-ban született, a jezsuitáknál alapozott, szerzett életre szóló benyomásokat, melyekből aztán egész későbbi alkotói munkásságában táplálkozik. A húszas évek elején a madridi egyetemi diákkollégiumban leginkább három dolog foglalkoztatja: a rovartan, a testedzés és a hipnotizálás. Itt köt korántsem életre szóló barátságot három, szintén "könnyű" természetű spanyollal: Lorcával, Albertivel és Dalíval. A kollégiumban egyébként csak úgy hívták, "a nagy bolond". Érdemes idézni fecsegő húgának, Conchitának a Positif című francia folyóiratban megjelent visszaemlékezéséből: "Heten voltunk testvérek. Luis volt a legidősebb, rögtön utána három lány következett, akik közül én voltam a legkisebb és a legbutább. (...) Mi az esti, családi vacsoránál értesültünk izgalmas iskolai életéről. Egyszer Luis azt állította, hogy az ebédnél egy piszkos, fekete jezsuita-alsógatyát halászott ki a leveséből. (...) Tizenhárom éves kora körül Luis elkezdett hegedülni tanulni, (...) megvárta, míg lefekszünk, aztán bejött a hegedűjével abba a szobába, ahol mi hárman aludtunk, és először is eljátszotta a témát. (...) Szüleim gyakran jártak Párizsba, és hazatérve elhalmoztak bennünket játékokkal. Az egyik út alkalmával bátyám színházat kapott, amely körülbelül egy négyzetméteres lehetett. Háttérfüggöny is volt benne, meg díszlet."
A húszas évek elején a francia szürrealistákkal hozza össze a sors. Párizsban, a Cyrano presszóban találkoznak 1929-ben, mindennap itt, a Blanche téren ülésezvén. Man Rayt és Aragont már ismerte, viszont Max Ernsttel, André Bretonnal, Paul Éluarddal, Tristan Tzarával, René Charral, Pierre Unikkel, Tanguy-val, Jean Arppal, Maxime Alexandre-ral és Magritte-tal először találkozott. Az Utolsó leheletem című autobiográfiájában, melyet 1982-ben, vagyis egy évvel a halála előtt ad ki, szépen összefoglalja: "Mint a csoport minden tagját, engem is vonzott a forradalom eszméje. A szürrealisták nem tekintették magukat terroristának, fegyveres aktivistának; elsősorban a botrány fegyverével harcoltak a társadalom ellen, melyet megvetettek. A társadalmi egyenlőtlenség, a kizsákmányolás, a vallás népbutító tanai, a militarizmus és a gyarmatosítás ellen a botrány sokáig hathatós fegyver volt a szemükben, mely leleplezi a megdöntendő rendszer titkos és gyűlöletes mozgatórugóit. (...) A szürrealizmusnak valójában nem az volt az igazi célja, hogy új irodalmi, festészeti vagy éppen filozófiai mozgalmat hozzon létre, hanem hogy szétrobbantsa a társadalmat, megváltoztassa az életet."
Jean Epstein mellett kitanulja a filmkészítés csínját-bínját, s már az első filmjében, Az Andalúziai kutya (1929) kezdőkockáin megfogalmazza ars poeticáját, melyet saját személyes jelenlétével tesz hangsúlyosabbá.
Először és utoljára
jelenik meg személyesen saját alkotásban. Huszonkilenc éves, ingujjban borotváját élesíti, majd miképpen a vékony felhő a holdat, úgy vágja ketté egy fiatal lány szemét. Távolról sem túl bonyolult szimbolikával, ám annál sokkolóbb képekkel röviden közli, hogy ő most épp megmondja a felszín alatti igazságot. Hogy ne csak nézzünk, de lássunk is! Már az első, mindössze húszperces filmjében sem hagy kétséget, merre keresi igazát, s ez aztán az egész életművére jellemző lesz. Bu–uel az európai kultúrkör kritikáját adja, méghozzá úgy, hogy leleplez, kigúnyol, nevetségessé tesz, tabukat döntöget, és leginkább kifordítja a világot: hacsak nem elénk pottyan valahonnan az igazság. Szinte gondolkozni sem kell rajta. Mondok mindjárt egy példát is. A Viridianában egy feszületről kiderül, hogy a belsejében rugós kés lakik. És ebben a már-már metaforikus szépségű, szürreális talált tárgyban mindjárt az európai kultúrkör egyik legnagyobb, megoldhatatlannak tűnő problémáját is felfedezhetjük.
A Viridiana (1961) és Az öldöklő angyal (1962) a lényeget tekintve ugyanarról szól, csak más megközelítésben, más nézőpontból. A szegények, a nyomorultak életén segíteni óhajtó szent szűz, vagyis Viridiana ugyanazzal az álszentséggel és a mélyben rejtőző, egymás életére törő indulattal találkozik, mint amely indulat a burzsoázia jeles képviselőiből tör elő, amikor egy rejtélyes oknál fogva képtelennek érzik magukat arra, hogy kimenjenek a nyitott ajtón Az öldöklő angyalban. Mindez vélhetően arról szól, hogyan falazta be magát a szó szoros értelmében a burzsoázia saját csökevényes és előítéletes világába, melyből kilépni csak csekély időre tud, ha tud egyáltalán. A szegények és nyomorultak életében az álszentségre azért van szükség, mert így elkerülhetik az éhenhalást. A burzsoáziának pedig azért kell az álszentség, hogy ki ne mondják, amit valójában gondolnak. Mondanak is egy szép angelust a mezőn, miközben a munkások épp ilyen monoton módon keresik a napi betevőt - párhuzamos montázs; sok különbség nincsen közöttük. Bármilyen társadalmi osztályba tartozik valaki, ugyanazon emberi gyarlóságok jellemzik. Pedig a nyitott ajtón kilépni sem tudó burzsoázia "szép" metafora: a polgári társadalom vezetőinek tehetetlenségéről, s ezáltal a rendszer bukásáról szól.
A Viridiana központi jelenete a fotózás, egy szoknya felhúzva utal azon freudista elméletre, mely szerint az alkotás javarészt szexuális energiákból táplálkozik. A kép, amely születik a női nemi szerv által, Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora című művét idézi. Jézust az a vak koldus alakítja a fotón, aki a szegények vezetőjeként lép föl, a társadalomba pedig besúgóként integrálódik. Ez lett az európai kultúrkör veszte, a nemes eszmék végképp a kutyáké. Persze érdemes észrevenni, hogy két fotó is készül, az egyik egy állókép, itt látható Jézus vak figurája, a másik viszont nincs kimerevítve, és itt a fotózó nő (a művész alteregója) kitakarja Jézust. Valószínűleg nem valamiféle Da Vinci-kódról van itt szó, hanem arról, amiről a Viridiana (és nem mellesleg az egész életmű) is szól: a testi ösztönöket évezredeken át elnyomni kívánó nyugati kultúrkör tévedéséről. A bűntudat kulturálatlanságáról. Arról, hogy a kétezer éve bűntudatban tartott civilizáció miképp lázadt fel elnyomói ellen. És ebben bizony Luis Bu–uel és Ingmar Bergman életműve nem kicsit hasonlít. Épp ezért, amikor a modern filmformanyelv megteremtőiről beszélünk, soha ne felejtsük Bergman, Antonioni és Godard neve mellett megemlíteni Bu–uelt. Még akkor se, ha életművének egy jelentős hányada a hagyományos filmformanyelv megújításával telt, miközben a cenzúrával is viaskodnia kellett.
A Viridiana és Az öldöklő angyal magyar DVD-kiadásának különlegessége, hogy tartalmaz extraként filmelemzést. A magyar filmkritikusok "nagy generációjából" Perlaki Tamást kérték fel, aki alaposan, kissé tanáremberesen (négy évtizedes filmklubvezetői gyakorlattal a háta mögött), a freudizmus tanait is figyelembe véve és nem utolsósorban szórakoztatóan elemzi a műveket.
A hagyományos női
szerepek ellen lázad Hajnalka (tükörfordításban a nap szépe), mármint Catherine Deneuve az 1967-es A nap szépe című filmben. Pontosabban a polgárasszonyi szerep elviselhetetlen, álszent unalma ellen. Szenvedélyre vágyik, tomboló és erőszakos szexualitásra, elmegy hát kurvának. Abba a típusú piros lámpás házba, ahol összekacsintással megtűrt, valójában tiltott tevékenység folyik. Mindez önmaga paródiája persze, a polgár így képzeli saját nőjének lázadását. Szerencsére Bu–uel nem hozza össze saját férjével a nőt, nem is bukik bele szomorú lázadásába, hanem egyszerűen vesztessé teszi. Régi, viseletes igazság ez: akár pénzzel, akár pénz nélkül, de a prostitúcióból kikerülni csak vesztesként lehet. Megnyomorított lélekként. Ez a téma is tabu, és ebben is összekacsintanak "szép" polgári társadalmunk gazdagjai és szegényei. Bár tegyük hozzá mindjárt, hogy a nőjét kielégíteni nem tudó konzervatív polgár is megkapja a végére a magáét: a megnyomorított lelkű feleség tologatja megnyomorított testű és szellemű férjét tolókocsiban. És eteti. Az európai kultúrkör szomorú haláltánca ez. Olyan, mint a Da Vinci-kód című "tréfa" (igazi szürreális talált tárgy ez is), melyben új rohamra indul a "Bibliához hű" keresztyénség és a burzsoák kékvérűségét és felsőbbrendűségét trükkösen fetisizáló kivagyiság. Bu–uel, ha látná, idegességében ki-be mászkálna a nyitott ajtón, majd teliszórná filmjeivel a hipermarketeket.
Forgalmazza a Caesar Film International
