8 kis kritika

  • .
  • 2008. április 3.

Zene

8 kis kritika

Út a vadonba Amerika egyik tartós erénye, hogy elég nagy, évekre el lehet veszni benne anélkül, hogy az ember csak egyszer is öszszefutna önmagával. A kamaszkor már alapjáraton elég ok rá, hogy felrúgjuk a családi egyezményeket, és elinduljunk világot látni, e világjárásból azonban többnyire elõ szoktak kerülni a delikvensek, rendszerint azután, hogy nem ad több pénzt az automata vagy hólyagosra töri a lábadat a felszolgálás. A rendezõként is mind tevékenyebb Sean Penn viszont olyasvalakirõl készített filmet, aki nem került elõ: elõkerült viszont az alaszkai vadonban rekedt és ott 24 éves korában elhalálozott Chris McCandless naplója, amelybõl az újságírói leleménynek hála elõször bestseller született, a non-fiction sikerbõl pedig mozifilm. Szép karrier és milyen szép halál, mármint McCandlessé a film szerint. Noha a tragédia valójában igencsak prózai okokra, néhány mérgezõ bogyó elfogyasztására vezethetõ vissza, a vásznon mindez úgy jelenik meg, mint az önmegismerés és az igazságkeresés nagyoperai csúcspontja. Mégsem temetni jöttünk, hanem ünnepelni, méghozzá Amerika fent említett nagyságát, a végtelen, változatos teret és az õsi pionírszemléletet, melyet lehet persze a mindig kéznél lévõ lelki defektekkel palástolni, hõsünk kivonulása mögött azonban mégiscsak több van a minden jobb családban elõforduló traumáknál. Penn napi ajánlata a bokrok alján szabadjára engedett macsó elérzékenyülés. Nála a legyek is úgy zümmögnek, mintha tisztában lennének a látottak ünnepélyességével, és nem lehet kizárni, hogy nekik van igazuk.

Köves Gábor

A UIP - Duna Film bemutatója

***

Eötvös Péter sokszor dirigált zenekara, a Göteborgi Szimfonikusok élén adta az idén is nagyszerûen sikerült Tavaszi Fesztivál zárókoncertjét. Színes, változatos, gazdag mûsort hozott, noha (saját, Seven címû, Magyarországon most bemutatott mûvét leszámítva) a darabok viszonylag kis idõintervallumból származtak: a legrégebbi, Wagnertõl a Siegfried-idill 1870-ben, míg Bartók Négy zenekari darabja a Stravinsky Tûzmadár-szvittel majdnem egy idõben, a tízes évek elején-végén íródott.

És mégis: ez a nagyjából negyven év a mûvészet történetének egyik legnagyobb forradalmát hozta, persze nem csak a zenében. Annál érdekesebb, hogy Eötvös felfogásában ez a változás mégsem volt kataklizmaszerû, hiszen elsõsorban a hangzás szinte elomló szépségére tette a hangsúlyt még az olyan darabokban is, mint Stravinskyé, melytõl nem áll távol némi õsemberi vadulás. Az érzéki gyönyörök legkivált Wagner mûvében nyûgözték le a hallgatót: a vonóskar csodálatosan puha piánói, a fafúvók éterien szép hangzása. Bartók meghökkentõen ritkán hallható mûve (mintegy a Kékszakállú és A csodálatos mandarin vázlatkönyve) ismét meglehetõsen impresszionista felfogásban szólalt meg, elbûvölõ volt a harmadik tétel táncos lejtése, a zárótétel kataton gyászindulója, és a Mandarin városi zenéjének infernális hörgéseit elõlegezõ Scherzo sem elsõsorban artikulátlan barbárságával hatott.

A Seven - Eötvös kvázi hegedûversenye - ismét a szépség oltárán mutatott be áldozatot. Mint a Bartók-mû negyedik tétele, gyászzene ez is, mely a Columbia ûrrepülõgép 2003-as áldozatainak emlékére íródott - a hét, katasztrófát szenvedett áldozat emlékét egy-egy hegedûszóló eleveníti meg. Ám az alaphang mégsem tragikus vagy sötét, inkább a reményen túli remény intonációja; mindvégig ihletett, lírikus mû, mely Akiko Suwanai szólójával méltán hozott a szerzõnek és csapatának nagy sikert. Már csak egy kérdés: nem lehetne többször is meghívni Eötvöst, teszem azt, egy Bartók-estre?

- csont -

Mûvészetek Palotája, március 30.

**** és fél

Largo Cammino: Kávékerengõ Nem gondolom, hogy lenne abban bármi eredeti, hogy megbízható zenészek összejönnek egy kis kávéházi hangulatfestésre. Pláne nem, amikor arra gondolnak, hogy megidézik a fílinget, amikor ülnek a füstben, és játszanak a legfõképp önmagával foglalkozó közönségnek. Tízbõl kilencszer ebbõl biztosan olyasvalami sül ki, ami egész kellemes háttérként. De semmi különös. E projekt igazgatója, a blueskocsmákból ismert Szabó Tamás szájharmonikás régi harcos, aki kötetlenül járkál a mûfajok között, és most bebizonyítja, õ és társai rutinosak a dzsesszfutamokban is. A kávéházi kirándulás is már eleve crossover: a verses betétekrõl (Gondolatok) egy kis belátással talán lemondhattak volna, a Sváb rapszódia és a Vivaldi-etûd (D-dúr concerto) herflis átiratai viszont olyan bravúrszámok, amilyeneket azért szoktak beemelni a programba, hogy a hangszeres tudásra az analfuszok is felfigyeljenek. Mindezekkel együtt is nyugodtan beszélhetünk perfekt kávéházi esztrádról, ami csöppet sem tolakodóan sugallja: virágozzék minden virág, szép, jó estét, vendégek! Bármenynyire jól nyomják is a fiúk, a lemez a három csillagból aligha jönne ki, ha a szerzõi számokat nem szõné át egyfajta finom (ön)irónia, ami a kávéházban tabu, itt viszont segít megmutatni, hogyan éreznek "munka közben" a zenészek. Hogyan esnek ki idõbõl-térbõl, merengenek nõkrõl, öregedésrõl és más nyavalyákról, nagyon szórakoztatóan. A Szabadnapos szerelem és a Garzon beázott címû dalok akár még a ritkuló hajú kocsmabonvivánok kedvencei is lehetnek.

- bogár -

MMM Records, 2008

****

A bakancslista Ha nem csinálnának többé egyetlen filmet sem, Jack Nicholson és Morgan Freeman akkor is a hollywoodi mitológia istenei maradnának. Mindezt régebben intézték el, manapság nyilván bagóért árulják lankadó talentumukat, sorra prezentálván a rosszabbnál rosszabb mozikat. Együtt pont száznegyven évesek. Ebben a zónában levegõt venni nehéz, bár az ötvenes-hatvanasok (Bruce Willis, Sly, Harrison Ford) a régi sikereik folytatásaiban akcióznak, szerencsésebb esetben pedig pályát módosítottak (Schwarzenegger); a hetven körülieknek tehát maradt a fizikailag kevésbé megterhelõ komédiázás. Hõseink most épp halálos betegek, gyógyulás helyett kívánságlistájukra írogatott titkos és beteljesületlen vágyaikat valósítják meg. Tandemugrás, autóversenyzés, fapados légitársaságok legnagyobb bánatára megszervezett eszeveszett Föld körüli utazás és sok egyéb, ebben a korban mondhatni veszélytelen tevékenység pereg. Az (ál)igazságoktól terhelt buddy movie a harsány Nicholsonnal és a halála után is kitartóan narráló Freemannel, no meg Rob Reiner irányításával a "kevesebb jóval több lett volna" iskolapéldája. Reiner persze álmában is bármikor visszafelé forgatva összehoz egy effajta, látszólag az élet értekeirõl regélõ, azonban az elszalasztott apró örömök hajkurászásán túl a semmibe veszõ, nyáladzó darabot. Most is beleadott apait-anyait: melodrámát, öntömjénezést, szenvelgõ konklúziókat. Azt nem kérjük, hogy nagy öregjeink jöjjenek le a filmezésrõl, de legalább visszavehetnének a minõség javára, mielõtt még a sok munkától feldobják a talpukat.

Balázs Áron

Forgalmazza az InterCom

**Puccini Gianni Schicchi címû mûvét a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulata hozta el Budapestre, a Tavaszi Fesztiválra. Silviu Purcarete rendezése frenetikus komédia, gazdag és színes tabló a szegény megboldogult Buoso Donati vagyonára ácsingózó kapzsi rokonságról.

Helmut Stürmer díszlete néhány emelvény, szék, valamint a nézõtérre levezetõ kifutó; ebbõl telik ki minden, a ravatal, a terített asztal, de még a pokol tornáca is: csapóajtó lefelé. A halott még meg sem halt, máris a ravatalon matatnak vele: öltöztetik, igazgatják, gyertyákkal rakják körül, õ meg csak fújja furulyáját.

Purcarete a fekete ruhás sokaságból finoman tereli szemünket az egyes alakokra: tohonyán szemlélõdõ sógorra, sürgölõdõ sógornõre, terhes sógornõre, sunyi sógornõre, fürkész unokaöcsre, egymást is gyanakvással méregetõ varjú-asszonyságokra, lomha-tompa férfiakra. A tömeg hol szertejátszik, hol összetart; ritmikus hullámzásban megrendül és mulat, a zûrzavarban a halott legurul a ravatal-asztalról, a terhes asszony kászálódik a helyébeÉ Csupa vaskos irónia, humor, komédia - amikor a bevágtató karmester intésére a zenekar végül belefog Puccini egyfelvonásosába.

A furfangos Gianni Schicchi pedig nekilát "orvosolni a helyzetet", vagyis visszacsalni a papokra hagyományozott vagyont. Sándor Árpád operaénekes egyszersmind remek komédiás színész, így aztán pompásan játszik együtt a többiekkel, a megelevenedõ és neki lelkesen szurkoló Buosót játszó Bíró Józseffel, a jegyzõt alakító Bács Miklóssal, az egyik orvost megformáló Dimény Áronnal és az energikusan és összehangoltan dolgozó társulattal. Lauretta és Rinuccio szerelmi története finoman aláfesti Gianni nagy mutatványát, a megleckéztetést, és mire felnyílik a pokol kapuja, rájövünk: persze-persze, operát láttunk. Színházat, vagyis.

- ki -

Kolozsvári Állami Magyar Színház, Thália Színház, március 25.

*****

GREAT CARNIVAL STUFF Napjaink csörgõs-csilingelõs-kattogós (no persze, ráadásul még elektronikus) tánczenéinek egyik legérdekesebb és legszórakoztatóbb (amúgy pedig módfelett termékeny) kiadója a német Great Stuff. Ezúttal egy meghívásos jellegû kompilációval álltak elõ - a felkért csaknem tucatnyi technoid producer azonos házi feladatot kapott: nosza, építsenek be már egy kis latin (karibi, brazil stb.) hatást alapvetõen deep/minimal/tech-house/elektrohouse jellegû zenéikbe. A végeredmény persze nem lett, nem is lehetett színjeles, de azért még mindig kellõen szórakoztató ahhoz, hogy végighallgassuk, néhány elemet pedig feltétlenül kiemeljünk - mondjuk kreatív továbbhasznosítás céljából. Szerencsénkre több tisztes mestermunka mellett már az elején adódik néhány potenciális nyertes: a Namito néven (is) publikáló Ali Khalaj és a saját nevén ügyködõ Lützenkirchen egyaránt alaposan odapakolt az asztalra, de az elsõ kört kétségtelenül a Butch nevû úriember nyerte: az afro/brazil dobbal és bajor népiesch zenei hangmintával penetrált tech/house õrületre (Helau) legszívesebben a Bayern-Dortmund-kupadöntõ után táncolna az ember, s közben szétlocsolná a kezében tartott liternyi sört. Akadnak olyanok is, akik szubtilisabban nyúltak a témához (a minimalistább vonalon mozgó Stephan Hinz, Florian Meindl vagy az északír Fergie egyaránt finom kezû zeneszerkesztõk), de a tanár kedvence akkor is az okos stréber marad.

- minek -

Great Stuff/Deep Distribution 2008

****

Nigel Kennedy a tõle megszokott show-elemekkel tarkította koncertjét, és nagy sikert aratott. Az ováció kisebb részben a hegedülni tudó punknak szólt, nagyobbrészt az eredeti megoldásokban gazdag elõadásnak. Az este nem indult biztatóan. Kennedy azt a történetet adta be a publikumnak, hogy a koncert elõtt - a budapesti forgalmi helyzetnek hála - nem volt ideje bemelegíteni, ezért eljátszott egy fürge Bach-tételt, sok félrecsúszott hanggal. Aztán kicsit kínos szövegelés következett, ami az elsõ részre tartogatott Mozart-hegedûverseny (D-dúr, K 218) rövidségét volt hivatott ellensúlyozni. A versenymûben az "budai Danubia Zenekar kísérte, az elõadásból kihallatszott a sok közösen eltöltött próbaóra: kiderült, hogy Kennedy milyen sikerrel fanatizálja muzsikustársait. A sok meglepõ elem közül kiemelkedett az egyszerû, de hatásosan kialakított (nem Mozart kezétõl származó) kíséret, melyet Kennedy szólócadenzái alá terített a zenekar. Az elsõ tételbe ily módon szinte egy önálló lassú tétel ékelõdött. Megjegyzendõ persze, hogy általában nem a hangpontosság volt a Mozart-mû elõadásának legfõbb erénye. Ezek után nagyon nagy meglepetést okozott a második rész, melyben Beethoven Hegedûversenyét igen pontosan, rizikós tempókkal, dumálás nélkül, nagy alázattal játszotta el. Az elsõ tételt rendkívül gyorsan indította, és ezt a tempót lényegében a kidolgozási szakasz végéig megtartotta. Ez a könnyû léptû, de nem igazán táncos felfogás barokkos-preklasszikus színben tüntette fel a mûvet. A gyorsan lepergõ elsõ tételt a merészen kiszélesített, végtelenül lelassított Larghetto egyensúlyozta ki, végül a töredezetten játszott záró rondó kellemesen üdére sikeredett. S hogy a töredezettség Kennedy muzsikálásának meghatározó stílusjegye, errõl a Mozart-mû hallgatásakor is meggyõzõdhettünk. A ráadásokat a szokásos koreográfiával szolgálta fel, s természetesen nem maradhatott el a Purple Haze (A Tribute to Jimi Hendrix) sem.

Molnár Szabolcs

Mûvészetek Palotája, március 27.

****

2 nap Párizsban Az önmegvalósítás szép példája a neves színésznõé, Julie Delpyé, aki épp csak a mozigépészi feladatokat hagyta másra, minden mást (rendezés, vágás, zene, forgatókönyv és persze a nõi fõszerep) egymaga végzett elsõ rendezése (vágása stb.) alkalmával. Szép-szép, ám mindez persze csak akkor érdem, ha valami épkézláb dolog sül ki a sok ügyintézésbõl, ami pedig itt kisül, az filmszerûség tekintetében egy kedves határesetnek mondható. Nagyon mélyre azért nem kell a színésznõ múltjába leásni, hogy kiderüljön, mire megy ki a játék, hisz Párizs és a kézenfogva csatangolás már egy sarokkal arrébb, Linklaternél megvolt (Mielõtt lemegy a Nap), legfeljebb a párkapcsolati fokozatban léptünk kettõt elõre: ott az egymásra találást táncolták el a fiatalok, itt a széthúzást. Ami azt illeti, ezek a fiatalok már nem is annyira hamvasak, és maga a produkció is inkább egy másodlagos frissességû darab, melynek kilencven átveszekedett perce alatt többször kivillan a kisfilm a nagyfilmbõl. Mintha ezek ketten, a bohémra vett párizsi csaj és a karót nyelt New York-i csávó nemcsak azért jártatnák olyan kétségbeesetten a szájukat, nemcsak azért affektálnának olyan gõzerõvel, mert otthon Woody Allennel van kiplakátolva a fürdõszoba és Rohmerrel a konyha, hanem mert csend esetén akár negyedóra elteltével is ki lehetne akasztani a vége feliratot. Egy szuszra kell hát eljátszaniuk, hogy film van, és ha éppen nem a rokonok töltik meg a vásznat (Delpy saját szüleinek is szerepet osztott), ez többnyire sikerül is nekik.

Dombi Lõrinc

A Budapest Film bemutatója

** és fél

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.