Zene

Két különböző könyv, mégis mindegyik fedeléről ugyanaz a bevándorló család mered Manhattan épülő felhőkarcolóira valamikor a huszadik század elején. Ha az olvasó arra gondol, hogy már megint az íratlan szabályokat felrúgó, még egymás borítóit is gátlástalanul lemásoló hazai könyvkiadók egyik újabb vadkapitalista simlijével szembesül - ezúttal téved. Mind a Geopen, mind a Novella a lefordíttatott mű valamelyik angol nyelvű kiadásának borítóját vette át (az amerikai publikációt követően Kanadában és Nagy-Britanniában is piacra dobták őket), s nem tehetnek róla, hogy Cynthia Ozick 2004-ben napvilágot látott regényének egyik új kiadója a rengeteg fennmaradt fényképből éppen azt az egyet találta megfelelőnek, ami Mario Puzo először 1965-ben megjelent könyvének már több kiadásán is szerepelt. A fotó lenyúlása nyilván azért következett be, mert mindkét mű az amerikai irodalomban érthető okból külön kategóriának számító "bevándorlási regény" ('immigrant novel') műfajába tartozik, valamint mindegyik egy sokgyerekes família megpróbáltatásairól szól.

8 kis kritika

Dylan Carlson hírhedt figura: világszerte milliók ismerik a nevét, mert ő volt az, aki megvásárolta Kurt Cobainnek a shotgunt, amelylyel a deprimált ikon nem sokkal később fejbe lőtte magát. Haladóbb Nirvana-rajongók azt is tudják, hogy Carlson Cobain legjobb barátja, később pedig a heroinbeszállítója is volt, s hogy állítólag róla szól az In Bloom. Nick Broomfield félresikerült dokumentumfilmje (Kurt és Courtney, 1998) miatt a legtöbben halk szavú és eléggé lerobbant addiktként emlékezhetnek rá.

Ha létezik az elektronikus tánczenében olyan, hogy élő klasszikus, akkor Carl Craig a tökéletes példa rá: jó két évtizede alkot a pályán, ráadásul egyenletesen magas színvonalon. Sőt: méltatói szerint egyre jobban teljesít, ami a korábbi magaslatokat tekintve lenyűgöző teljesítmény. Carl Craig a klasszikus detroiti technó úgynevezett második generációjához tartozik, aki közvetlenül az alapító atyák (Juan Atkins, Derrick May) nyomdokaiban, vagy ha úgy tetszik, a szárnyaik alatt kezdte pályafutását - utóbbival együtt is dolgozott a technó/elektro/house történet egyik sosem halványuló remekének (Rhythim Is Rhythim: Strings Of Life) elkészítésében, még 1987-ben (ekkor volt tizennyolc éves!).

Az első verset még a Bögre azúr (1999) című első kötete megjelenése előtt olvastam Varró Dánieltől (a Lemondás és remény mint lesz a náthában eggyé volt az, az ÉS-ben). Rögtön feltűnt egyedi hangja: végre valaki, aki csúfot űz az önsajnáló-patetikus, nagyon komoly irodalmi hagyományból, kiemelkedő a verstechnikai felkészültsége, s nem agresszív, nem támad, hanem derűsen újragondolva utasít el valamit: játszik; a hagyománnyal, az elődökkel, a rímekkel és az olvasókkal. Ezt persze nemcsak én gondoltam így, a Bögre azúr nagy és megérdemelt sikert aratott kritikusok és olvasók körében egyaránt, s mindez mára evidenciává vált, a Varró-versek meg érettségi tétellé. Voltak azért olyan hangok is, mint például Orbán Ottóé (Verses levél Varró Dánielnek), amelyek hiányolták a súlyt ebből a költészetből, mondván, a szerző még fiatal, de majd megtanulja ő is az életet, "jön majd a próbatétel".

8 kis kritika

A kimúlófélben lévő Kultiplexnek (igaz, annyian emelték fel a szavukat a bezárás ellen, hogy állítólag egy fél évet még kihúz a hely) minden bizonnyal a kaliforniai Mad Caddies felléptetése volt a legnagyobb húzása, amely a bennfentesek szerint kizárólag a családias klubbuli miatt vállalta el csökkentett gázsival ezt a koncertet. Odakint Petőfi Csarnok nagyságú helyeket csurig megtöltve játszik ez a NOFX-es Fat Mike kiadójánál, a Fat Wreck Chordsnál tanyázó, öt albummal kultikussá avanzsált szextett. Itthon a túlzsúfoltságból adódó emberhalál elkerülése végett külön regisztrálni kellett, és az előzetes hírek szerint csak azok juthattak be a Kultiplexbe, akiknek a neve szerepelt ezen az ötszázötven főre limitált kvázi vendéglistán. Erre persze magasról tojt mindenki, és jóformán az ment be, aki akart.

Cikkíró mindenekelőtt töredelmesen bevallja: a maga fénykorában, a nyolcvanas évek végén nem túlzottan szerette a Missiont. Az egész produkció, beleértve a zenekarvezető Wayne Hussey frazírozását és dalszerzői tevékenységét, hihetetlenül kimódoltnak és bombasztikusnak (valamint nem kis mértékben nyálasnak) tűnt. Persze az ember már akkor sem tagadhatta, hogy mindezek mellett és ellenére van valami megragadó a Mission-dalokban, melyek így orvul beékelik magukat az óvatlan befogadó agyába.

Messziről jött ember azt mond, amit akar - a tajvani rendezőre, Ang Leere az untig viseletes mondás különösen áll: mióta betette a lábát Hollywoodba, sorra értelmezi újra a nagy amerikai mítoszokat/műfajokat a cowboyfilmtől (Brokeback Mountain) a képregényen (Hulk) át a családi drámáig (Jégvihar). Ebbéli szokását úttörőnek nevezni mindazonáltal elfogultság lenne alighanem.

Daniel Day-Lewis remek színész - vasárnap óta újabb Oscar nevű papírunk is van erről. Régről az járja róla például, hogy A bal lábam (ugyancsak Oscar-nyertes) főszerepét játszva a forgatási szünetekben sem kelt fel tolószékéből, hogy ki ne essen a szerepéből. Nos, ha ez igaz, marhára örülünk, hogy pár ezer mérföldre voltunk tőle a Vérző olaj forgatásakor - filmvégi csapásainak halálos ereje még így is komoly nyomot hagyott bennünk.

Mintha már a címében felfedné kártyáit a mű: a mítosz maga lesz itt az értekezés tárgya; eposzok, balladák, népi narratívák befogadási stratégiái aktiválódnak a nézőben. A James fiúk és bandájuk az erdő sűrű koromsötétjébe burkolózva várják a vonatot, az fényárral érkezik, és teljesen beteríti a sínekre hordott torlasz tetején pózoló Jesse Jamest. Kezdjük is kapiskálni.

Ott járunk, ahol a madár se, viszont a mozi már kismilliószor. Coenékkal, a jó nevű műfaji idegenvezetőkkel tesszük meg az első métereket a western ritkás aljnövényzetében, a kamera a szikkadt texasi semmit veszi, közben pedig Tommy Lee Jones azzal az Oscar-díjat érő (idén mégsem ő kapta), megfáradt orgánumával rákezd a régi nótára. A nyugdíj előtt álló seriff keserveit sorolja, csupa elszáradt közhelyet a változó időkről, olyasmiket, hogy ez már nem az ő világa, meg hogy a régi szép időkben... - hervasztóan second hand kezdet, annyi szent.