Éjszaka a sivatagban - A Queens Of The Stone Age Bécsben (koncert)

  • - greff -
  • 2008. február 28.

Zene

Amikor a Queens Of The Stone Age éppen tíz évvel ezelőtt, az első lemeze megjelenése után először játszott Bécsben, a közönség egy szedett-vedett, ittasan, betépve randalírozó társaságot láthatott a színpadon. Olyat, amely egytől egyig a figyelmet magára irányítani vágyó ripacsokból állt a meztelenkedésre hajlamos Nick Oliveritől a kivénhedt Palm Desert-i punkot hitelesen adó Dave Catchingig. Akkor még simán megeshetett, hogy Josh Homme, a főnök pár szám erejéig letette a gitárt, és erősítőjének dőlve ráérősen elpöfékelt egy-két staubot - a többiek addig is szavatoltak a publikum hiánytalan szórakoztatásáért.

Ilyesféle közjáték egy 2008-as Queens-koncerten, a tavaly megjelent Era Vulgaris turnéján már aligha jöhet szóba. Az eredeti felállásból mára senki sem maradt Homme mellett - jelenlegi zenészei (a hat éve mellette ténykedő Troy Van Leeuwen gitáros és Joey Castillo dobos, a tavaly leigazolt Michael Shuman bőgős és Dean Fertita billentyűs/gitáros) nemcsak vérprofi, de szívvel-lélekkel is játszó, nagyszerű muzsikusok, ugyanakkor, talán Castillót leszámítva, igazi arctalan háttérzenészekről van szó: tróger, de egyéniségekből verbuvált sivatagi banda helyett ma egy zseniális dalszerző-énekes és alázatos kísérőcsapata izzad a deszkákon, így aztán valójában az egész koncert Homme teljesítményén áll vagy bukik. A megjelenésében (és némiképp mozgásában is) Elvisre emlékeztető rockhérosz szerencsére és némiképp váratlanul (a bécsit megelőző olasz és német fellépéseket a híradások szerint erősen szétesett játék és rövidke program jellemezte) fantasztikusan teljesített: két-három számra szükség volt ugyan az elején, hogy bemelegedjen, de mire a Burn The Witchhez jutottunk, minden ének- és gitárhang a helyére került (kár, hogy utóbbiak csak a koncert közepétől érvényesülhettek igazán az addig meglehetősen kaotikus hangzás miatt). Ezen az estén Homme a QOTSA-számok lemezen nem mindig szembeszökő sötét, komor oldalát erősítette fel. A Queens sivatagi rockjának roppant sikeréhez (a négyezres Gasometerbe is hónapokkal korábban elfogytak a belépők) a főleg ritmizáltságában újszerű (Homme az ősrock mellett a repetitív tánczenéből is nagyot merít), ellenállhatatlan gitározás mellett az is jelentősen hozzájárult, hogy vérbeli posztmodern produkcióról van szó. Ebben a zenében ugyanis szinte minden idézőjelbe kerül: vannak ugyan gitárszólók, de azok mélyen ironikusak, vannak ódivatú, de minden esetben a "mi is tudjuk" kacsintásával kísért rockpózok, s a vágyak és érzelmek sem hiányoznak, de azért egyiket sem kell halálosan komolyan venni. Mindez a koncertet is jellemezte, ám Homme ezúttal világosan jelezte azt is, hogy ez az állapot nem feltétlenül van ínyére: a lemezen hamiskásan szexis Make It Wit Chut például olyan szívbemarkoló melankóliával énekelte, hogy az rögtön annak keserűségéről szólt: manapság már nem lehet csak úgy egyszerűen és őszintén szerelmi vallomást tenni a rockzenében anélkül, hogy azonnal nevetségessé ne váljunk.

Maga a dalválasztás is hozzájárult a borús atmoszférához: a két legismertebb sláger (Feel Good Hit Of The Summer, No One Knows) kimaradt, és igen nagy teret kaptak a középtempós dalok (köztük olyan meglepetések is, mint a csak a LullabiesÉ japán kiadásán hallható, nagyszerű Infinity, a szépséges In The Fade és a Rated R infernális zárótémája, az I Think I Lost My Headache), s ezeket Castillo a maga lehengerlő stílusával (a széttetovált kaliforniai svindler elképesztő erővel és leheletnyivel az ütemek mögé ütött) pusztító örvényekké formálta át. A harmadik ráadásként eljátszott A Song For The Dead meg-megszakított, ördögi lüktetése még másnap is ott pulzált a fejben.

Bécs, Gasometer, február 21.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."