Amikor a Queens Of The Stone Age éppen tíz évvel ezelőtt, az első lemeze megjelenése után először játszott Bécsben, a közönség egy szedett-vedett, ittasan, betépve randalírozó társaságot láthatott a színpadon. Olyat, amely egytől egyig a figyelmet magára irányítani vágyó ripacsokból állt a meztelenkedésre hajlamos Nick Oliveritől a kivénhedt Palm Desert-i punkot hitelesen adó Dave Catchingig. Akkor még simán megeshetett, hogy Josh Homme, a főnök pár szám erejéig letette a gitárt, és erősítőjének dőlve ráérősen elpöfékelt egy-két staubot - a többiek addig is szavatoltak a publikum hiánytalan szórakoztatásáért.
Ilyesféle közjáték egy 2008-as Queens-koncerten, a tavaly megjelent Era Vulgaris turnéján már aligha jöhet szóba. Az eredeti felállásból mára senki sem maradt Homme mellett - jelenlegi zenészei (a hat éve mellette ténykedő Troy Van Leeuwen gitáros és Joey Castillo dobos, a tavaly leigazolt Michael Shuman bőgős és Dean Fertita billentyűs/gitáros) nemcsak vérprofi, de szívvel-lélekkel is játszó, nagyszerű muzsikusok, ugyanakkor, talán Castillót leszámítva, igazi arctalan háttérzenészekről van szó: tróger, de egyéniségekből verbuvált sivatagi banda helyett ma egy zseniális dalszerző-énekes és alázatos kísérőcsapata izzad a deszkákon, így aztán valójában az egész koncert Homme teljesítményén áll vagy bukik. A megjelenésében (és némiképp mozgásában is) Elvisre emlékeztető rockhérosz szerencsére és némiképp váratlanul (a bécsit megelőző olasz és német fellépéseket a híradások szerint erősen szétesett játék és rövidke program jellemezte) fantasztikusan teljesített: két-három számra szükség volt ugyan az elején, hogy bemelegedjen, de mire a Burn The Witchhez jutottunk, minden ének- és gitárhang a helyére került (kár, hogy utóbbiak csak a koncert közepétől érvényesülhettek igazán az addig meglehetősen kaotikus hangzás miatt). Ezen az estén Homme a QOTSA-számok lemezen nem mindig szembeszökő sötét, komor oldalát erősítette fel. A Queens sivatagi rockjának roppant sikeréhez (a négyezres Gasometerbe is hónapokkal korábban elfogytak a belépők) a főleg ritmizáltságában újszerű (Homme az ősrock mellett a repetitív tánczenéből is nagyot merít), ellenállhatatlan gitározás mellett az is jelentősen hozzájárult, hogy vérbeli posztmodern produkcióról van szó. Ebben a zenében ugyanis szinte minden idézőjelbe kerül: vannak ugyan gitárszólók, de azok mélyen ironikusak, vannak ódivatú, de minden esetben a "mi is tudjuk" kacsintásával kísért rockpózok, s a vágyak és érzelmek sem hiányoznak, de azért egyiket sem kell halálosan komolyan venni. Mindez a koncertet is jellemezte, ám Homme ezúttal világosan jelezte azt is, hogy ez az állapot nem feltétlenül van ínyére: a lemezen hamiskásan szexis Make It Wit Chut például olyan szívbemarkoló melankóliával énekelte, hogy az rögtön annak keserűségéről szólt: manapság már nem lehet csak úgy egyszerűen és őszintén szerelmi vallomást tenni a rockzenében anélkül, hogy azonnal nevetségessé ne váljunk.
Maga a dalválasztás is hozzájárult a borús atmoszférához: a két legismertebb sláger (Feel Good Hit Of The Summer, No One Knows) kimaradt, és igen nagy teret kaptak a középtempós dalok (köztük olyan meglepetések is, mint a csak a LullabiesÉ japán kiadásán hallható, nagyszerű Infinity, a szépséges In The Fade és a Rated R infernális zárótémája, az I Think I Lost My Headache), s ezeket Castillo a maga lehengerlő stílusával (a széttetovált kaliforniai svindler elképesztő erővel és leheletnyivel az ütemek mögé ütött) pusztító örvényekké formálta át. A harmadik ráadásként eljátszott A Song For The Dead meg-megszakított, ördögi lüktetése még másnap is ott pulzált a fejben.
Bécs, Gasometer, február 21.
