A kimúlófélben lévő Kultiplexnek (igaz, annyian emelték fel a szavukat a bezárás ellen, hogy állítólag egy fél évet még kihúz a hely) minden bizonnyal a kaliforniai Mad Caddies felléptetése volt a legnagyobb húzása, amely a bennfentesek szerint kizárólag a családias klubbuli miatt vállalta el csökkentett gázsival ezt a koncertet. Odakint Petőfi Csarnok nagyságú helyeket csurig megtöltve játszik ez a NOFX-es Fat Mike kiadójánál, a Fat Wreck Chordsnál tanyázó, öt albummal kultikussá avanzsált szextett. Itthon a túlzsúfoltságból adódó emberhalál elkerülése végett külön regisztrálni kellett, és az előzetes hírek szerint csak azok juthattak be a Kultiplexbe, akiknek a neve szerepelt ezen az ötszázötven főre limitált kvázi vendéglistán. Erre persze magasról tojt mindenki, és jóformán az ment be, aki akart.
A NOFX emlegetése persze nemcsak a kiadó (meg a hórihorgas gitáros, Sascha Lazor micisapkája, ami teljesen olyan, mint ami Fat Mike fején rohad évek óta) okán megkerülhetetlen, hanem a zene is olyasmi, fúvósokkal tarkított, kaliforniai lazulás, mint az ősbandáé, csak kábé egy generációval későbbről. Itt már Fat Mike brekegése helyett iskolázott ének hallható (Chuck Robertson énekes és néha ritmusgitáros valami köcsögkalapszerűségben lépett fel: ezeknél koncepció lehet az idióta tökfödő), külön, kétszemélyes fúvósszekciót alkalmaznak, és jóval többször rogyasztják térdre a klasszikus punk nyújtott ritmusát valami klasszikus reggae-felezéssel vagy akár egy koktélbárba illő szvingeléssel. Itt kellett rájönnöm, hogy ez utóbbi mennyire passzol a klasszikus punk reszelések közé, de nem is ez a legfontosabb, hanem a sokadszorra emlegetett sunshine feeling, ami annyira meghatározó eleme ennek a zenének. Kelet-Európában a reneszánszát élő skadivat ellenére nincsen semmi értelme ilyesmivel próbálkozni, és erre a magyar előzenekar, a Honeyball volt a legjobb bizonyíték - másfél szám után méla undorral fordultam ki a teremből, és még az egyébként kiváló, szintén amerikai country-punk Wil Ridge sem tudott visszacsalogatni.
A Mad Caddies koncertjéről meg aztán mindent elmondott az a galériáról szemlélt látvány, ahogy a termet csurig megtöltő tömeg a Macho Nachos vonalú húzósabb dalok alatt olyasmi csigavonalat alkotva fortyogott faltól falig, mint amilyet a tornádók műholdfelvételein látni (az utolsó, Keep It Going című lemez lazább dolgainál ez aztán szolid hullámzássá szelídült), a fúvósszekció vokálon is bizonyító trombitás tagja meg feketére izzadta az egyébként világos pólóját. Megvoltak a klasszikus dalok persze hiánytalanul (Weird Beard meg Monkeys, azzal a begyorsulással a közepén, amikor a lenti műholdképen fokozatosan erősödött föl a szélvihar) és olyan lendülettel, ami úgy söpörte el a gyászos dózerhangulatot, mint a hurrikán a kerti sörpadot. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy a szeptemberi NOFX szintjét ha túlszárnyalni nem is, de hozni lehet ebben a stílusban - pedig lehetett.
Kultiplex, február 20.
