- kg -
Forgalmazza az InterCom
****
Ektomorf Mivel a koncerten a banda a Fuck you all! címû számot egyenesen a Nuclear Blastnek, a világ egyik legnagyobb metálkiadójának ajánlotta - amely az Ektomorf lemezeit is gondozza -, aligha volna szerencsés azzal kezdeni e sorokat, hogy milyen jó is, hogy magyar zenekar ekkora kiadónál tudott elhelyezkedni, s így most fõzenekarként turnézhatják végig Európát. Zotya, az énekes szerint ezt nem a kiadónak, hanem a közönségnek köszönhetik - a közönségnek ez ugyan rendkívül imponál, ugyanakkor szeretné azt hinni, az ok egész egyszerûen az, hogy az extrém metálban utazó Ektomorf a maga mûfajában minden szempontból a világ legjobb együttesei között van.
S bár ostobaságnak tûnt a mostani koncertet ugyanúgy az A38-ra szervezni, ahogy a legutóbbit is (ahol vagy százan a Duna partján rekedtek), ezúttal nem telt meg a hajó. Ezzel együtt - bár a mûsor nagyrészt megegyezett a múltkori fellépésével - hibát nemigen lehetett találni az elõadásban. Mert hát alig akad olyan zenekar, melynek tagjaiba annyi energia szorult volna, mint az Ektomorf legénységébe, kezdve a szerény dobcucc mögött hibátlanul és szélvészgyorsan doboló Szakács Józseffel, a mindvégig õszintének tûnõ Farkas Zoltánig. Nem csoda, hogy a kezdõ romazenei intró után, már az Outcast elsõ riffjeinél beindult a közönség. Az viszont külön kiemelendõ, hogy bár sok volt a kopasz, úgy tûnt, itt csak hajviseletrõl van szó, s nem életmódról: együtt ugráltak a többiekkel a diszkriminációellenes vagy a cigányságról szóló számok alatt, balhénak nyoma se volt - jó lenne hinni, hogy Zotyáék ilyen téren is elértek valamit.
Az eljátszott új szám révén még megbizonyosodhattunk afelõl, hogy nagyon rendben lesz a soron következõ lemez is (benne lesz mindaz a technika és erõ, ami miatt eddig is szerettük õket), aztán már csak a magyar nyelvû ráadás (Nem engedem) volt hátra. Tökéletes koncert volt.
Kovács Bálint
A38, március 1.
*****
Thomas Fanger - Mario Schönwälder: Analog Overdose 4 Az elektronikus zenét kedvelõk körében idõrõl idõre fölmerül egy olyasfajta kérdés, ami leginkább "a cd vagy a bakelitlemez az igazi" döntõ jelentõségû dilemmájára hasonlít, jelesül: az analóg vagy a digitális jelföldolgozással elõállított hangzásvilág-e a gazdagabb. Tapasztalataim szerint a cd vagy bakelit vita az utóbbi javára szokott eldõlni, mivel az úgymond "élõbb" és "teltebb", szemben a compact discek "sterilitásával" - és nagyjából ez a helyzet az analóg-digitális relációnál is, amennyiben a rajongók jobbára a hetvenes-nyolcvanas évek mázsás analóg szerkentyûivel produkált zenékre esküsznek. Maguk a zenészek is idõrõl idõre megteszik a tiszteletköreiket, például a mûfaj (az ún. berlini iskola) élõ klasszikusa, Klaus Schulze egy 10 lemezes sorozattal hódolt az oszcillátorok elõtt (The Dark Side of the Moog). Az õ és a Tangerine Dream nyomdokain haladók közül Thomas Fanger és Mario Schönwälder indított egy olyan projektet - az ötödik darabjánál tartó Analog Overdose címût -, amely a mellotronokkal, a moogokkal és az elmaradhatatlan szekvenszerekkel hamisítatlan berlini fílinget teremt. Elszállás, lebegés, utazás - hogy aztán a háromtételes, 64 perces audióváltozattal és a 75 perces koncert-dvd-vel (amit 2006 õszén rögzítettek Hampshire-ben) nosztalgiatúrára indulunk-e az idõben visszafele, úgy harminc évet, vagy pedig lelkünk legmélyére szállunk-e alá, azt döntse el ki-ki ízlése szerint.
B. I.
Manikin, 2007
cd: ****
dvd: ***
Ádám almái Rendre a dán filmek láttán szakad fel a sóhaj, hogy bárcsak mi is itt tartanánk, vagy legalább ott, ahol õk tartottak néhány évvel ezelõtt. Mert most már nemcsak az életszagú dramédiákban állnak õk az élen, de - miként az Ádám almái is bizonyítja -, az abszurdban is kontinensbajnokok. A dán csoda egyik ritkábban megénekelt bajnoka Anders Thomas Jensen, aki forgatókönyvíróként már szinte mindenkit helyzetbe hozott a hazai térfélen, rendezõként azonban még csak a harmadik filmjénél tart. A tucatnyi emberbarát dráma és érzékeny komédia megtermelése során hõsünknek alaposan ki kellett ismernie a mûfaji határokat, ami különösen nagy segítséget jelenthetett abban, hogy most áthágja szinte az összeset. Mert rendezõként Jensen jól fenéken billentette biztosra menõ írói énjét, és jó adag vitriollal öntötte nyakon a joviális emberbarátságot. A túlbuzgó pap és a gyakorló neonáci öszszeeresztésébõl egyenes az út a tortadobálós bolondériáig, Jensen azonban elegánsan ott kezdi, ahol a tortadobálás abbamarad, és elõkerülnek a templomkertben a lõfegyverek. Filmjében az abszurd nem technikát, ügyesen szerkesztett gegsorozatot jelent, hanem õrült logika szerint mûködtetett tragikomédiai felépítményt: állandó ingamozgást a konszolidált vígjátéki humor és a nekivadult groteszk között, amibõl a végén kisebbfajta csoda; valami mélyenszántó marhaság születik. Hogy éppen ez az a nyelv, amellyel akár hitrõl, akár felebaráti szeretetrõl is érvényesen lehet szólni, az már csak hab a tortán: azon, amelyiket a neonáci Ádám almáiból végül sikerül kisütni.
- köves -
Cirko Film - Másképp Alapítvány
**** + fél
Judgement Night-Est Papíron zseniális ötlet volt, hogy az amúgy is feldolgozásmániás hazai rockzenei szcénából összeszedett zenekarok színpadra vigyék az idén tizenöt éves klasszikus filmzenelemez, a Judgement Night dalait - habár nem ismerek olyat, aki látta volna az említett alkotást, a hozzá tartozó album mégis kultikussá vált azzal, hogy rap- és metálbandákat eresztettek össze rajta egy-egy közös számra: így született meg például az elsõre bizarrul hangzó, de zseniális Slayer/Ice T kooperáció. Élõben viszont megdõlt a dolog. Kezdve az irgalmatlanul késõi kezdéssel (este tízre odaérve még semmi nem történt, illetve akkortájt kezdte felcûgölni az erõsítõit a színpadra az elsõ zenekar), a minimál reklámozással, aminek köszönhetõen félháznyi ember is alig jött össze, és persze a zenekarokkal, amelyek közül hármat bírtam megnézni kábé hajnali fél kettõig. Ráadásul 1:2 arányban vesztettek a jó bandák, mert amíg a "fesztivált" nyitó váci, southern/sludge-ot játszó Sunday Fury valóban jól teljesített, és a saját nóták mellett meggyõzõen reszelte el a filmzenealbumról a Pearl Jam és a Cypress Hill közös alkotását, addig a psychobillyben utazó Silver Shine-nál csak a gitáros-énekes sérója volt a helyén, a hangszeres tudás valahol a Dunán úszott lefele (ráadásul a Slayer/Ice T darab három egybefûzött Exploited-feldolgozásából képesek voltak csak az L. A. '92-kezdetût eljátszani, roppant szellemesen Budapest 2008-ra átkeresztelve). A Last Charge nevezetû ifjonc HC-brigád pedig egyszerûn annyira bûnrossz volt, hogy még azt sem lehetett megállapítani, vajon melyik dalt játsszák a legendás lemezrõl. Az utolsónak, mintegy bónuszként félig megnézett, egyébként ütõs hiphop-különítménynél meg képtelen voltam megérteni, hogy a tizedik saját dal helyett miért nem nyomják el már végre mondjuk a Just Another Victimet, aztán húznak végre el, de nem, az istennek sem, úgyhogy inkább menekültem haza meghallgatni a lemezt, századjára.
- vincze -
A38, február 25.
*
Csajkovszkij Anyegin címû operájának mai nemzetközi reneszánsza alighanem a valódi, nagy érzelmek fedezetével szavatolt dallamkincs gazdagságának tulajdonítható. A zeneszerzõ "lekottázta" a puskini történet szenvedélyességét, amely a XIX. századi miliõ eltûnésével ma változatlanul hat.
A New York-i Metropolitan Opera 2007 februárjában rögzített elõadása néhány bútordarabon kívül az üres teret "használja", amelyben világítási effektusok és - az elsõ felvonásban - a színpadot borító vastag avar keltenek hangulatot. A jelmezek viszont korabeliek. A rendezõ, a jó nevû Robert Carsen elsõsorban az atmoszférával operál - árnyfigurák a párbajnál, tánc helyett tabló a cotillon alatt, két év idõmúlás nyílt színpadi átkötése -, az énekesektõl csak a hagyományos nagy gesztusok elhagyását kéri. Ez elég ahhoz, hogy önállóan is kitegyenek magukért. Dmitri Hvorostovsky a címszerepben tömbszerû, kevéssé árnyalt vokalitásával érdekes figura, ráadásul úgy kerül a centrumba, hogy õ maga a történet kerete: a sztorit emlékezetében játssza viszsza. Renée Fleming kislányos Tatyjanájából ugyan hiányzik a melankolikus ábrándosság, inkább életvidám, mint sápadtan romantikus - az utolsó kép asszonyos drámaiságában bontakozik ki igazán -, de finoman és ihletetten énekel. A nálunk is járt Ramón Vargas inkább Pierre Bezuhov, mint Lenszkij. Gremin hercegként Szergej Alekszaskin autentikus szláv basszus. Az elõadás legeredetibb szereplõje váratlan lassításaival (például Triquet kupléjában) és emfatikus hangsúlyaival a karmester Valerij Gyergiev. Pálca nélkül vezényel, és a videorendezõ Brian Large gyakran elidõzik rebbenõ kezein, amelyek a madár röptéhez hasonló, izgékony arabeszkeket írnak le. Ezt biztosan nem láthatnánk élõben, kivéve, ha az elsõ sorban ülnénk.
- káté -
DECCA, 2 DVD, Universal
**** és fél
Móricz Zsigmond: Úri muri Léteznek monumentális, jelentõs színházi elõadások; szerencsés, aki látott már ilyet. Ezeken látszik, zsigerekig hatóan érzõdik a "hosszúra nyújtott katarzis", amelyhez talán több tényezõ együttállása is szükséges a mesteri rendezõ ragyogó szándékánál. S léteznek olyan elõadások is, melyekrõl süt, hogy rendezõjének minden egyebet elsöprõ célja volt a monumentalitás megteremtése. Az ég óvjon meg az ilyenektõl. Vidnyánszky Attila rendezése az utóbbi kategória szomorú kísérleteinek ékes példája.
A rendezõ Móricz regényéhez nyúlt vissza, ám a hangsúly jócskán eltolódik az infernális, ordas mulatság naturalisztikus megjelenítése és annak sulykolása felé. E végzetes aránytévesztés nemcsak egy feleslegesen hosszú (négy és fél órás) elõadást szül, de az ötletek mindegyikének vagy jelentõségét, vagy akár észrevehetõségét is semlegesíti, s a néha fel-felbukkanó - és egy jó dramaturg által vélhetõen végig megjelenítendõ - feszültséget is úgy öli meg, mintha sosem létezett volna. A túlnyújtottság és a zavaros, hovatovább az eredeti regény ismeretének hiányában követhetetlen ötletkavalkád miatt Trill Zsolt hamvas, naiv fiúcskaként megjelenített Szakhmáry Zoltánjának öngyilkossága teljesen súlytalan. Ahogy végtelenül unalmassá válik a valamiért rendkívül és kiemelkedõen fontos(nak láttatott) cigányzenekar játéka is, mikor nagyjából huszadszor zendítenek rá egy magyar nótára, s épp csak hitelességét veszíti el a mulatozás is az "üveget ragadok-leöntöm magamat"-aktus száz meg százszor elismételt mivolta révén.
Sem Cserhalmi György Csulija, sem a többi színész nem tud kettõnél több dimenziót vinni az egyébként igen összetett karakterekbe, s csak Móricz-emlékekbõl tudhatjuk, melyik jelenet jelentõsebb a többinél. Egy vagy két szebb jelenet, néhány kivételesen jól kommunikált ötlet édeskevés ebbe a kétszázhetven percbe.
- kovácsbálint -
Debreceni Csokonai Színház, február 22.
** alá
A zsoldos Ajánló rovatunk szerzõje persze valami viccel agyoncsapja a jó hírt, de sokkal komolyabb dologról van itt szó, mindjárt kiderül. Már idény eleji számunkban pedzettük a korszakot és a mûnemet (Al dente, Magyar Narancs, 2008. január 24.): hatvanas évek vége, tombol a spagettiwestern. Sergio Corbucci filmrendezõ és Franco Nero színmûvész nem óhajtván megülni a nevezetes Djangóval (1966) szerzett babérokon, új kalandok és cimborák után indulnak; jaj, kivel is kezdjük? Alberto Grimaldi, csak nem a bobpályák késõbbi ördöge? Hál' istennek, nem. Ellenben a Decameron, a Salo, a Casanova vagy akár a szörnyû New York bandái producere. Vagy gondolnák például, hogy Ennio Morricone ekkor már hanyadik filmzenéjénél tart? Hirtelen még Jack Palance neve jut eszembe a díszes kompániából. Franco Nero valami lengyel rettenthetetlent ad, ami abból is látszik, hogy Szergejnek hívják, igaz ugyan, hogy Kowalskinak is - tudható, minden lengyelnek ez a becsületes neve, csoda, hogy meg tudják különböztetni egymást. Az események másik jelentõs hátramozdítója még egy Alfonso Garcia (Eduardo Fajardo korszakos alakítása), ilyenformán csupán tévedésnek tudhatjuk be, hogy Sam Peckinpah nyolc évvel késõbb Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét! címmel készített maradandó egészségkárosodást. Ki emlékszik annyi év távolából, hogy Alfonso vagy Alfredo Alzheimerrõl van-e szó? Sam nem. Mindegy, a héten ez is lesz a tévében, s ha azt gondolják, hogy azért, mert a mozikban is valami westernmarhaság megyen mostanában Jesse Jamesrõl, hát akkor maguk az összeesküvés-elméletek hívei.
- tévésmaci -
MGM
***** mind
