Parasztbecsület - Ethan és Joel Coen: Nem vénnek való vidék(film)

Zene

Ott járunk, ahol a madár se, viszont a mozi már kismilliószor. Coenékkal, a jó nevű műfaji idegenvezetőkkel tesszük meg az első métereket a western ritkás aljnövényzetében, a kamera a szikkadt texasi semmit veszi, közben pedig Tommy Lee Jones azzal az Oscar-díjat érő (idén mégsem ő kapta), megfáradt orgánumával rákezd a régi nótára. A nyugdíj előtt álló seriff keserveit sorolja, csupa elszáradt közhelyet a változó időkről, olyasmiket, hogy ez már nem az ő világa, meg hogy a régi szép időkben... - hervasztóan second hand kezdet, annyi szent.

Ott járunk, ahol a madár se, viszont a mozi már kismilliószor. Coenékkal, a jó nevű műfaji idegenvezetőkkel tesszük meg az első métereket a western ritkás aljnövényzetében, a kamera a szikkadt texasi semmit veszi, közben pedig Tommy Lee Jones azzal az Oscar-díjat érő (idén mégsem ő kapta), megfáradt orgánumával rákezd a régi nótára. A nyugdíj előtt álló seriff keserveit sorolja, csupa elszáradt közhelyet a változó időkről, olyasmiket, hogy ez már nem az ő világa, meg hogy a régi szép időkbenÉ - hervasztóan second hand kezdet, annyi szent.

Egy kicsit sem állunk jobban, amikor nem sokkal később előkerül az a bizonyos gazdátlanul hagyott pénzes táska, amely oly sok thrillernek és komédiának adta már meg a megnyugtató kezdőlöketet. Coenéktől mindkettő kitelik; láttuk már, nem is egyszer, milyen az, amikor kacsintásra játszanak a fiúk, és olyan is volt, elég régen ugyan, amikor minden kilőtt tölténnyel elszámoltatták a főszereplők lelkiismeretét. A dramaturgiailag létfontosságú táskáig az ismert s fotogén turistautakon vezet az út, előre köszönnek a kiszáradt fűcsomók, egyesek már akkor itt kókadoztak (s ha kell, papírral igazolják), amikor John Ford erre űzte a hatos fogatot. Szép-szép, épp a Coeneknek való vidék, de merre tovább?

A két lehetséges útirány közül a westerncsizmás thriller felé döcögünk, egyelőre kicsit jótanulósan, bár az idő valamelyest lassabban telik, mint ahogy ezen a tájon, ebben a műfajban szokás. A főszerepbe tolakodó préri egyik szegletében a nép fapados fia, farmeres-kockás inges hobbivadász biztosítja ki a puskáját, a másikban egy idegenségével tüntető alak hagyja, hogy bilincsbe verjék. Mindezt azonban olyan megfellebbezhetetlen fensőbbséggel teszi, hogy nem fér hozzá kétség: csupán színjáték számára az egész kicsinyes, földi processzus, bilincsben vagy anélkül, ő itt az úr élet és halál felett. 't, ezt a Chigurh névre hallgató pszichopatát Javier Bardem alakítja: a mindenkori filmakadémiai ízlést jelzi, hogy az ilyen egzotikus erőszakszervezetekre, mint amilyen Bardemé is, előszeretettel aggatják az érdemrendeket, főleg, ha művészetet orrolnak a vértócsák közelében. A Coenék háza tájára pedig minimum a Fargo óta érdemes figyelni, nehogy véletlenül díjazatlanul maradjon egy friss amerikai klasszikus, mert a fiúk olyan rendszerességgel járnak rá a filmtörténeti málnásra, hogy minden próbálkozásuknál érdemes készenlétben állni. Jelenleg a nagy vadnyugati kanavász előtt álldogálunk, melyet akkor is elnéznénk napestig, ha semmi egyéb nem történne, csak Tommy Lee Jones dörmögésétől kísérve alábukna a vérvörös napkorong. És ha mindez mégsem lenne elég, még mindig jöhetnek azok a híresen morbid Coen-poénok, melyekből egy-kettő is biztosítékot jelent arra nézvést, hogy menten lehessen boncolgatni, milyen új alfejezet szakadt fel a műfaj sokat szenvedett testén. De csak azért sem jönnek a híres poénok, és miután emberünk, az alkalmi vadorzó (maga mögött hagyván több teherautó-rakománnyi lemészárolt kábítószercsempészt) elaraszol a talált pénzzel, megindul egy szimplának látszó macska-egér hajsza, melyben a szerepek, bár adná magát a kényelmes fordulat, egyszer sem akarnak gazdát cserélni. Felvillan ugyan a szélesebb panoráma, a táska mögött álló megbízók láncolata, az intézményesített bűnözés és az intézményesített bűnüldözés gépezete, de ennél jóval szűkebb a keresztmetszet: két ölési technika kerül teljesen sportszerűtlenül versenybe egymással. Az amatőr és a profi, a futtában kifejlesztett gerillatechnika és az egész élet munkájával elsajátított hirig. Közben pedig, mint az ábrándos doktor Menzelnél, ott kolbászol mindvégig a tájban a nyugdíj előtt álló seriff, akitől filmes beidegződéseink mentori segítséget követelnének, de minimum egy bölcs gyászbeszédet. Tommy Lee Jones azonban nem affektált, amikor a film elején elsírta bánatát: ő valódi kisnyugdíjas. Pofátlanság ez a hollywoodi sztereotípiákkal szemben, a helyükben biztosan ki is kérnénk magunknak, hogy itt soha senki nem emelkedik hősi magaslatokra, nem győzi le se magát, se a másikat, hanem a sorsával igen nagy egyetértésben dobja fel a talpát. Persze a hely szellemére érzékeny rendezőknek gondjuk van rá, hogy e pusztító, de az adott környezetben teljesen magától értetődő programot valamennyi szereplőjük kellő számú kitérővel hajtsa végre. Így megfordulunk Mexikóban, megszállunk egy sor útszéli motelban, és vannak, akik valamilyen félreértett műfaji egyensúly kedvéért egy-két poént is eleresztenek, ám hiába, rögtön ott a száj sarkában a lemondás mosolya, a szemek véreres fehérjében az életmóddá tett űzöttség. Valójában nem bűnüldözés, de még csak nem is bosszúállás az, ami a szemünk láttára zajlik, hanem egy nagyon is mindennapos történet, ahol a vadon törvényei szerint mindenki teszi a dolgát: az öregek lamentálnak, a gyilkosok gyilkolnak, a pénzes táskával menekülő alak pedig addig fut, amíg be nem éri valaki az utakon poroszkáló gyilkosok közül. A hátsó-texasi társasági közlekedés egyik tán (moziban mindenképpen) lehetséges formájáról, a géppuska általi halálról szól e nagyon is szomorú történet, melynek legfőbb tanulsága mindössze annyi, hogy golyózáporban okosnak nem lehet lenni, legfeljebb szerencsésnek.

Ha nem lenne rajta ez a vékony, egzotikus, vadnyugati máz, akár sültrealistának is mondanánk a Coenek minap négy Oscar-díjat begyűjtött moziját. Bizonyos nagyon is földi szempontból feltétlenül.

A UIP-Duna Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.