Parasztbecsület - Ethan és Joel Coen: Nem vénnek való vidék(film)

Zene

Ott járunk, ahol a madár se, viszont a mozi már kismilliószor. Coenékkal, a jó nevű műfaji idegenvezetőkkel tesszük meg az első métereket a western ritkás aljnövényzetében, a kamera a szikkadt texasi semmit veszi, közben pedig Tommy Lee Jones azzal az Oscar-díjat érő (idén mégsem ő kapta), megfáradt orgánumával rákezd a régi nótára. A nyugdíj előtt álló seriff keserveit sorolja, csupa elszáradt közhelyet a változó időkről, olyasmiket, hogy ez már nem az ő világa, meg hogy a régi szép időkben... - hervasztóan second hand kezdet, annyi szent.

Ott járunk, ahol a madár se, viszont a mozi már kismilliószor. Coenékkal, a jó nevű műfaji idegenvezetőkkel tesszük meg az első métereket a western ritkás aljnövényzetében, a kamera a szikkadt texasi semmit veszi, közben pedig Tommy Lee Jones azzal az Oscar-díjat érő (idén mégsem ő kapta), megfáradt orgánumával rákezd a régi nótára. A nyugdíj előtt álló seriff keserveit sorolja, csupa elszáradt közhelyet a változó időkről, olyasmiket, hogy ez már nem az ő világa, meg hogy a régi szép időkbenÉ - hervasztóan second hand kezdet, annyi szent.

Egy kicsit sem állunk jobban, amikor nem sokkal később előkerül az a bizonyos gazdátlanul hagyott pénzes táska, amely oly sok thrillernek és komédiának adta már meg a megnyugtató kezdőlöketet. Coenéktől mindkettő kitelik; láttuk már, nem is egyszer, milyen az, amikor kacsintásra játszanak a fiúk, és olyan is volt, elég régen ugyan, amikor minden kilőtt tölténnyel elszámoltatták a főszereplők lelkiismeretét. A dramaturgiailag létfontosságú táskáig az ismert s fotogén turistautakon vezet az út, előre köszönnek a kiszáradt fűcsomók, egyesek már akkor itt kókadoztak (s ha kell, papírral igazolják), amikor John Ford erre űzte a hatos fogatot. Szép-szép, épp a Coeneknek való vidék, de merre tovább?

A két lehetséges útirány közül a westerncsizmás thriller felé döcögünk, egyelőre kicsit jótanulósan, bár az idő valamelyest lassabban telik, mint ahogy ezen a tájon, ebben a műfajban szokás. A főszerepbe tolakodó préri egyik szegletében a nép fapados fia, farmeres-kockás inges hobbivadász biztosítja ki a puskáját, a másikban egy idegenségével tüntető alak hagyja, hogy bilincsbe verjék. Mindezt azonban olyan megfellebbezhetetlen fensőbbséggel teszi, hogy nem fér hozzá kétség: csupán színjáték számára az egész kicsinyes, földi processzus, bilincsben vagy anélkül, ő itt az úr élet és halál felett. 't, ezt a Chigurh névre hallgató pszichopatát Javier Bardem alakítja: a mindenkori filmakadémiai ízlést jelzi, hogy az ilyen egzotikus erőszakszervezetekre, mint amilyen Bardemé is, előszeretettel aggatják az érdemrendeket, főleg, ha művészetet orrolnak a vértócsák közelében. A Coenék háza tájára pedig minimum a Fargo óta érdemes figyelni, nehogy véletlenül díjazatlanul maradjon egy friss amerikai klasszikus, mert a fiúk olyan rendszerességgel járnak rá a filmtörténeti málnásra, hogy minden próbálkozásuknál érdemes készenlétben állni. Jelenleg a nagy vadnyugati kanavász előtt álldogálunk, melyet akkor is elnéznénk napestig, ha semmi egyéb nem történne, csak Tommy Lee Jones dörmögésétől kísérve alábukna a vérvörös napkorong. És ha mindez mégsem lenne elég, még mindig jöhetnek azok a híresen morbid Coen-poénok, melyekből egy-kettő is biztosítékot jelent arra nézvést, hogy menten lehessen boncolgatni, milyen új alfejezet szakadt fel a műfaj sokat szenvedett testén. De csak azért sem jönnek a híres poénok, és miután emberünk, az alkalmi vadorzó (maga mögött hagyván több teherautó-rakománnyi lemészárolt kábítószercsempészt) elaraszol a talált pénzzel, megindul egy szimplának látszó macska-egér hajsza, melyben a szerepek, bár adná magát a kényelmes fordulat, egyszer sem akarnak gazdát cserélni. Felvillan ugyan a szélesebb panoráma, a táska mögött álló megbízók láncolata, az intézményesített bűnözés és az intézményesített bűnüldözés gépezete, de ennél jóval szűkebb a keresztmetszet: két ölési technika kerül teljesen sportszerűtlenül versenybe egymással. Az amatőr és a profi, a futtában kifejlesztett gerillatechnika és az egész élet munkájával elsajátított hirig. Közben pedig, mint az ábrándos doktor Menzelnél, ott kolbászol mindvégig a tájban a nyugdíj előtt álló seriff, akitől filmes beidegződéseink mentori segítséget követelnének, de minimum egy bölcs gyászbeszédet. Tommy Lee Jones azonban nem affektált, amikor a film elején elsírta bánatát: ő valódi kisnyugdíjas. Pofátlanság ez a hollywoodi sztereotípiákkal szemben, a helyükben biztosan ki is kérnénk magunknak, hogy itt soha senki nem emelkedik hősi magaslatokra, nem győzi le se magát, se a másikat, hanem a sorsával igen nagy egyetértésben dobja fel a talpát. Persze a hely szellemére érzékeny rendezőknek gondjuk van rá, hogy e pusztító, de az adott környezetben teljesen magától értetődő programot valamennyi szereplőjük kellő számú kitérővel hajtsa végre. Így megfordulunk Mexikóban, megszállunk egy sor útszéli motelban, és vannak, akik valamilyen félreértett műfaji egyensúly kedvéért egy-két poént is eleresztenek, ám hiába, rögtön ott a száj sarkában a lemondás mosolya, a szemek véreres fehérjében az életmóddá tett űzöttség. Valójában nem bűnüldözés, de még csak nem is bosszúállás az, ami a szemünk láttára zajlik, hanem egy nagyon is mindennapos történet, ahol a vadon törvényei szerint mindenki teszi a dolgát: az öregek lamentálnak, a gyilkosok gyilkolnak, a pénzes táskával menekülő alak pedig addig fut, amíg be nem éri valaki az utakon poroszkáló gyilkosok közül. A hátsó-texasi társasági közlekedés egyik tán (moziban mindenképpen) lehetséges formájáról, a géppuska általi halálról szól e nagyon is szomorú történet, melynek legfőbb tanulsága mindössze annyi, hogy golyózáporban okosnak nem lehet lenni, legfeljebb szerencsésnek.

Ha nem lenne rajta ez a vékony, egzotikus, vadnyugati máz, akár sültrealistának is mondanánk a Coenek minap négy Oscar-díjat begyűjtött moziját. Bizonyos nagyon is földi szempontból feltétlenül.

A UIP-Duna Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.