Zsolt Béla könyve lélektani dezillúziós regény az önmaga ürességére rádöbbenő emberi szívről, melynek búvára az elbeszélő, a cinikus pesti okosfiú, aki már mindent tud és mindent ismer, átlát szerelmes szavakon és szenvedélyeken, hazafiúi buzgalmon és forradalmi elszántságon, tudja, hogy mindez eloszlik, mint a buborék, és nyomában csak a semmi, a mondhatatlan űr marad. A narrátori hang cinikus és kíméletlen, a szereplők minden ambíciója, vágya és hite mögött megmutatja az érdeket, az öncsalást és a hazugságot, a cselekvésképtelenség átlátszó igazolását, a szánalmas kisszerűséget. Cinizmusa valójában kétségbeesés, mely mindig határos a szentimentalizmussal. (Különben is, ők ketten minden látszat ellenére alighanem édestestvérek.)
Az elbeszélő hihetetlen távolságból néz le szereplőire, Horvát Eszterre és Majoros Mihályra, egy nagyvárosba került, tétova - tisztesség ne essék szólván: impotens - parasztfiúra és egy parvenü zsidó lányra, akik jobb híján, kamaszügyetlenkedéseik során össze találnak kerülni. Öt évig élnek együtt Svájcban, és a végére megtudják, hogy bizonyosan semmi közük nincs egymáshoz. Bécsben szakítanak, majd elindulnak a kommün bukása után Budapestre. A forradalom és a szerelem tündérmesék csak, kamaszálmok. Aztán a "tetemre hívott, bűnös" Budapest dermedt utcáin rájönnek, hogy nemcsak egymáshoz, de másokhoz és önmagukhoz sem fűzi őket semmi a világon, hogy végső soron egészen mindegy, és az egyetlen elgondolható otthonosság a jól belakott, szelíd közöny; az egyetlen kegyelem annak a felvállalása, akit nem szeretünk, de legalább értünk és szánunk. Úgyhogy, ahogy a cím mondja: házassággal végződik, mint a Cos“ fan tutte.
A közöny a szereplők sorsa iránt már az első oldalon megmutatkozik: "Ezekről az évekről kevés a beszámolnivaló: kamaszflörttel teltek el, fűszerezve erotikus babrákkal, amelyekre Eszter bátorította fel a fiút, mert Mihály félszeg és félénk volt, hosszú ideig nem tudta leküzdeni elfogódottságát a csillogó környezetben, a legendás, máról holnapra támadt gazdagság mutogató dokumentumai előtt." A szereplők olyan messze vannak, hogy látni sem igen látjuk őket, ehelyett az elbeszélő hangját halljuk, aki okosan, fölényesen ismerteti a helyzetet. Amikor pedig nem, akkor a szereplők belső monológját olvashatjuk, akik éppen leleplezik saját élethazugságaikat rezignációba tartó fejlődésregényük új és új állomásain, vagy ha mégsem, akkor olyan látványosan nem veszik magukat észre, hogy az még szájba rágósabb.
A regény értékrendje "zsidók és parasztok" irányában egyaránt felettébb bizalmatlan, más-más okból. Mihály egy áleredet mítoszaihoz kísérel meg visszatérni, amikor megharagszik Eszter pénzére, amiből hat évig élt. Rájön, hogy nem várja, még a maga enervált módján sem az új magyar csodákat, hogy ő mégiscsak Csák Máté földjén van egyedül otthon, ahol a magyar paraszt és az ő urai, akik megszerezték és eljátszották az ezeréves, történelmi Magyarországot, mégiscsak összetartoznak. Ezt a mély összetartozást csak a gyökértelen zsidó izgatók nem veszik észre. Neki tehát nem Eszter mellett van a helye, csak a gyökereihez visszatérve lehet önmaga, apja mellett, akiről átmenetileg elfelejti, hogy mindig is viszolygott tőle. Eszter pénze, a saját tehetetlensége, a sértettségéből feltörő paraszt-proletár öntudat persze zsidózásba fordul a szöveg kissé reduktív, de végtelenül következetes pszichológiája szerint. Fölöttébb ironikus módon Eszter is a kurzus lelkes hívévé válik, mert ugye a forradalom illúzió, a pénz, a hírnév és az elegáns udvarló, Tauss báró, az ellenforradalom egyik jellegzetes alakja, aki sejthetően részt vesz két újságíró (nyilván Somogyi és Bacsó a minták) meggyilkolásában, nos mindez viszont valóság.
Eszter gyámja, Dénes bácsi is az ezeréves Magyarország, valamint a villák és a színésznők hívéül szegődik, kihasználva az új kurzus által kínált anyagi lehetőségeket; a szerző szenvedélyes gyűlölete a parvenüség iránt őt kíméli a legkevésbé. Amíg Esztert Tauss báró oldalán látjuk, addig Mihály egy vékony, szőke, tisztalelkű és naivan bátor bécsi szocialista aktivistalány, Vera mellett keresgéli a boldogságot, világképével a szocializmus mégis kompatibilissé válik, hiszen a zsidók, akik megsértették - Eszter, aki kidobta, Dénes bácsi és a zsidó nagyburzsoázia -, megtalálták a számításukat. De Mihály a végén kénytelen újból rájönni, milyen is az ő apja igazából, és arra is, hogy Verát a szó minden értelmében képtelen szeretni, hogy nincs menekvés. Miközben a visszatérés, a gyökeresség, a családdal, múlttal való teljes azonosság illúzióját Mihály elveszíti, Dénes bácsi, amikor menyasszonya megszökik, mintha éppen megtalálná: "Így ült a katonaládán, állatian értelmetlen arccal maga elé bámulva, vagy egy fél óra hosszat. Aztán felállt és hirtelen bugyborékolva, ötezer éves keserűséggel kitört belőle a sírás." Ez az a pont, ahol Zsoltot elhagyja okossága, ebben a melodrámai pillanatban enged az önsajnáló szentimentalizmus kísértésének. A rög és talajgyökér mítosz, az idegekben remegő ősi zsidó bánat pedig a tékozló fiú megtérése, legalább egy pillanatra.
A leharcolt színen Mihály és Eszter marad. Az elbeszélő most, hogy szereplői olyan okosak és illúziótlanok lettek, mint ő, megsajnálja őket és kissé meglágyul a hangja. Egy gyereket, némi konyhaszagú házi boldogságot juttat nekik, Mihálynak kevés szakmai sikert ambíciói romjain és mindkettejüknek a rezignáció derűjét. Zsolt könyvének mind úgynevezett művészi eszközei, mind tematikája, ha tetszik, szemhatára szűkös, a könyv mégis jó, itt-ott remek. Egy ismerős, ám eredeti hang szólal meg, amely fölényesen ismeri saját világát; a szerző biztos tollal ír, végig fenn tudja tartani a figyelmet. Kosztolányiék mellett nyilván nem rúg labdába, de soha rosszabb másodvonalat.
Az meg, hogy a borító és a fülszöveg, a hepiendre utaló, gúnyos címadást felhasználva, amolyan felekezetközi pikantériával fűszerezett, sikamlós erotikus lányregényként próbálja ezt a szexuális és egyéb nyomorúságokban bővelkedő, nyilvánvalóan más téteket mozgató szöveget eladni, marketingstratégiailag érthető és tulajdonképpen ügyes. De ne tessék elhinni.
Ulpius-ház, 2007, 335 oldal, 2999 Ft
