Az első verset még a Bögre azúr (1999) című első kötete megjelenése előtt olvastam Varró Dánieltől (a Lemondás és remény mint lesz a náthában eggyé volt az, az ÉS-ben). Rögtön feltűnt egyedi hangja: végre valaki, aki csúfot űz az önsajnáló-patetikus, nagyon komoly irodalmi hagyományból, kiemelkedő a verstechnikai felkészültsége, s nem agresszív, nem támad, hanem derűsen újragondolva utasít el valamit: játszik; a hagyománnyal, az elődökkel, a rímekkel és az olvasókkal. Ezt persze nemcsak én gondoltam így, a Bögre azúr nagy és megérdemelt sikert aratott kritikusok és olvasók körében egyaránt, s mindez mára evidenciává vált, a Varró-versek meg érettségi tétellé. Voltak azért olyan hangok is, mint például Orbán Ottóé (Verses levél Varró Dánielnek), amelyek hiányolták a súlyt ebből a költészetből, mondván, a szerző még fiatal, de majd megtanulja ő is az életet, "jön majd a próbatétel".
A szerző még mindig fiatal, és úgy tűnik, még nem tanulta meg. Még mindig könnyed és játékos, nem ír nagy fájdalmakról. Ez nem gond. Az viszont igen, hogy a Szívdesszertből hiányzik az a plusz, ami a Bögre azúrban megvolt, az a leginkább kosztolányisnak nevezhető játék, amely a könnyűt és a súlyosat mint kategóriákat is viszonylagossá tette, ezáltal pedig képes volt kivonni magát az erre az oppozícióra épülő minősítő rendszerből, vagyis a rendszer - a költészeti hagyomány - maga is a játék részesévé, sőt résztvevőjévé vált, s újraértelmeződött.
A Szívdesszert viszont marcipán aranypapírban, avagy, a műfaj közkeletű nevén, limonádé, egy jó kis limi. De ezt nem lehet szerzőjének felróni, hiszen nem arról van szó, hogy súlyosnak akarna valamit beállítani, ami nem az. A kötet önazonos, egységes: a címe, a
hol arany, hol fekete betűkkel
szedett versek, a poénok, az sms-versek, és még Rácz Nóra illusztrációi is mind azt tükrözik, amit Varró Dániel az interjúiban (pl. 168 óra) is mond: hogy nem akar másnak látszani, mint ami, nem akar több lenni, mint egy szerethető költő. Fontos, hogy értsék, amit ír és nevessenek rajta, s nem akar olyasmiről írni, amihez nem ért: jobbára csak jókedvében költ, szomorú dolgokról meg csak a közelmúltban kezdett írni. (A költőpopuláció egészen sajátos képződménye.)
Szeretem az amerikai szerelmes filmeket, mert mindegyiknek jó a vége, van bennük szerelem, csók, néha szex, szép nők és szép férfiak, ruhák, autók, tájak, tréfák, enyhe és könnyen megoldódó bonyodalmak. A Szívdesszert azoknak szól, akik versben is ezt szeretik. Pedig versben ez szokatlan, bár nem előzmények nélküli: gondolhatunk Heltai Jenőre, Paul Géraldyra, de egyes darabok esetében eszünkbe juthat a tíz év körüli kislányok által kedvelt szíves-lakatos emlékkönyvi költészet hagyománya is (Kormos István-áthallás ide vagy oda): "azt írom + most 1 smsbe / hogy beléd vagyok kedvesem esve / vágyak dobálnak partra kivetnek / billentyűzárát oldd ki szívemnek" (sms).
A Szívdesszert tehát biztonságos terepen marad. Csak oda merészkedik, ahol mindent jól ismer. Annak ellenére, hogy költői bravúr az aranybetűkkel szedett, a fekete betűs versek közé ékelt szonettkoszorú (amely ráadásul előzékenyen el is magyarázza a járatlanoknak, mi is a szonettkoszorú), annak ellenére, hogy innovatív, hogy tele van jobbnál jobb ötletekkel, fergeteges képversekkel. A hollywoodi filmeket is profik csinálják. Ebben a világban nincsenek kételyek, még akkor sem, ha az derül ki, a szerelem nem mindig rózsaszín. Ebben a világban túl könnyen adódik a vers. Minden megfogalmazható. Minden frappáns. Mindenből lehet jópofa sms.
Nem tudom, hogy a költészet mélysége attól függ-e, hogy bajokról és az élet nehézségeiről szólnak a versek. Nem tudom, hogy feltétlenül szükségünk van-e erre a mélységfogalomra. A Bögre azúr mint gesztus azt sugallta, hogy nem. S elérte, hogy olvasói máshogyan lássanak valamit, mint korábban. A Szívdesszert ezt nem éri el. Kijövök a moziból. Megnéztem még egy amerikai szerelmes filmet. Kicsit jobb a kedvem, jó volt a popcorn is, hazamegyek. Ezek a versek alapvetően használható szövegek:
kis kártyára írva
bedughatók a Valentin-napi virágcsokorba, vagy ráköthetők a benzinkútnál vett plüssegér nyakára. ("Az égről, mint dió, úgy hullik majd a csillag, / jég, tűz és vér zuhog majd, úgy tombol majd a vész - / mindennek vége lesz már, ha többé nem puszillak, / estévé lesz a nappal / epévé lesz a méz.") Egy olyan kultúra - nevezzük fogyasztói társadalomnak - termékei, amely eddig még (legalábbis ebben az országban), komoly szinten, versben nem jelent meg. Regényben, tévében, moziban igen. De hát ez a 21. század, amint a kötet alcíme jelzi is.
Van azért néhány vers, az Autó, a Vers a szemeidről, a Boldogság és a Reggel, amelyek egy leheletnyivel tovább mennek ennél. Elsősorban azért, mert egy-egy jól körvonalazható szituációt írnak meg, egy szerelmi kapcsolat mindennapjaiból (a nő reggel frissen kel, divatlapba illően öltözik, sminkel, kocsikulcsát keresi, s elmegy, míg a költő féltékenyen otthon marad, hisz a nő nem neki szépítkezett). Ezek a versek valóban akarnak mondani valamit. A mondandó köznapi és átlagos, de személyes többletet ad. Funkcióval látja el a különben - legyenek bármennyire bravúrosak - jobbára öncélú poénokat és pastiche-fogásokat, ezáltal pedig a költészeti hagyománnyal való játék öniróniája is érvényesülhet.
Rácz Nóra rajzaival. Magvető, 2007, 95 oldal, 2490 Ft
