Cikkíró mindenekelőtt töredelmesen bevallja: a maga fénykorában, a nyolcvanas évek végén nem túlzottan szerette a Missiont. Az egész produkció, beleértve a zenekarvezető Wayne Hussey frazírozását és dalszerzői tevékenységét, hihetetlenül kimódoltnak és bombasztikusnak (valamint nem kis mértékben nyálasnak) tűnt. Persze az ember már akkor sem tagadhatta, hogy mindezek mellett és ellenére van valami megragadó a Mission-dalokban, melyek így orvul beékelik magukat az óvatlan befogadó agyába. Azóta sok idő eltelt: az egykoron a goth-rock ikon Sisters Of Mercy klasszikus, 1985-ös felállásának romjain létrejött zenekar is többször leállt, át- és újraalakult. Elvileg most jött el a végső búcsú ideje, s a viszlátturné keretében (fennállásuk alatt harmadszor) tiszteletüket tették Budapesten is, ami remek alkalom ahhoz, hogy felmérjük: maradt-e még valami ama bizonyos örökségből.
Tulajdonképpen örömmel jelenthetjük ki: maradt, hogyne maradt volna, de ennyire azért ne szaladjunk előre, elvégre még csak az előzenekaroknál tartunk. Márpedig azokból akadt három is: Mátyás Attiláról és csapatáról sajnálatos módon lemaradtunk, így érkezésünk alkalmából már a vidéki gót vonal egyik legendás reprezentánsa, a szegedi Variola (tudják, így hívják a fekete himlő vírusát - alighanem ez afféle Schwarze welle poén lenne) nyomja több mint tisztességgel, a saját számok mellett nem feledkezvén meg a Siouxie & The Banshees- és DM-feldolgozásokról sem. A német Dead Guitars nehezebb eset, ám elképesztően lelassított pop/dark, már majdnem ambient zenéjük végső soron egyáltalán nem kellemetlen (meg amúgy is: a fő produkció ehhez képest mindenképpen őrjítő sebességűnek tűnik majd). A publikum ezalatt leginkább azt találgatja, hogy a nemes elődök iránti mélységes tiszteletre építő német banda énekesének hangja inkább Bonóéra vagy Jim Kerrére (Simple Minds) hasonlít-e jobban. S tényleg: egykoron szegény Hussey-t sem átallotta a gonosz zenei szaksajtó az említett előfutárok epigonjának kikiáltani - ami merő rosszindulat, és persze súlyos tévedés is egyben.
S nem is kell sokáig várni ahhoz, hogy az ötvenedik évét taposó Hussey személyesen cáfoljon minden rágalmat és méltatlan lekezelést: szemüvegben, ám az emblematikus spagettiwestern-kalap nélkül pattan a színpadra, s a Beyond A Pale-lel rögtön meg is énekelteti a minden számot kívülről fújó publikumot. A Mission nem kockáztat sokat: a teljes programot a '86-90-es klasszikus periódus dalaira építik - az első blokkban például elhangzik a '88-as Children szinte összes száma. Ehhez képest a tavalyi új lemezről csupán egy dal, az elmúlt tizenhét évből meg semmi - és a rajongók (igen, ők jórészt a húsz évvel ezelőtti fanok, kissé korosabban, de meg nem törve) teljes lelkesedéssel ordítják a Butterfly On A Wheel, a Kingdom Come s a többi borongós-melankolikus és sokszor szerelmes szám szövegét. A blokk lezárásaként jön a Tower Of Strength, ez utóbbi kategóriából - ennek már a videója (a zenekar bűbájos boszorka gyanánt semmisíti meg az ártatlan kislányra törő démont) is számos derűs percet szerzett egykoron szerzőnknek, élőben hallani pedig lenyűgöző és egyben felemelő érzés. Látszólagos naiv báj és tényleges profizmus: Wayne Hussey valóban kiváló előadó és figyelemre méltó, szintetizáló típusú dalszerző, aki pillanatra sem engedi lankadni az ő drága közönségének figyelmét - a zenészek pedig hiperprofin teszik a dolgukat (a gitáros Mark Gemini Thwaite biztosan nem véletlenül zenélt együtt Trickyvel vagy Pj Harvey-val). És valamiért különösen szeretik az itteni publikumot: legalábbis ezt látszik bizonyítani, hogy a turné eddigi leghosszabb koncertjét adják, több mint két tucat számmal, többszakasznyi ráadással, sok korai klasszikussal (Wasteland, Serpent's Kiss, Severina) meg az elmaradhatatlan Neil Young- (Like A Hurricane), Kinks- (Mr. Pleasant) és Stooges- (1969) feldolgozásokkal. Akármi közhelyek keringjenek is a gót rock jelentősége és állítólagos tartalmai felől, a nép ide nem borongani érkezett, s alighanem elégedetten, s hellyel-közzel jókedvűen olvadt bele az éj sötétjébe.
A38, február 18.
