Film: Almásy a sivatagban (Az angol beteg)

publikálva
1997/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Nyálas rettenet és szívmelengető romantika. Ez maga a dialektika. A celluloid dialektikája. Annyit lehetett tudni előzetesen Az angol betegről, hogy kilenc Oscart kapott, és a magyar Almásy Lászlóról szól. Naná, hogy megnézzük. Oscar ritkán találkozik honfitársainkkal, kár lenne kihagyni, amikor mégis.

Nyálas rettenet és szívmelengető romantika. Ez maga a dialektika. A celluloid dialektikája. Annyit lehetett tudni előzetesen Az angol betegről, hogy kilenc Oscart kapott, és a magyar Almásy Lászlóról szól. Naná, hogy megnézzük. Oscar ritkán találkozik honfitársainkkal, kár lenne kihagyni, amikor mégis.

"- Én ellenzem a tervet!

- Persze hogy ellenzed, a magyarok mindent elleneznek."

Jó tizenöt perce nézzük már a filmet, ez az első mondat, amelyikből a világegyetem nem magyar nézői is megtudhatják a lényeget: Almásy magyar. A főszerepet játszó színész megfelel az elvárásainknak, nem csorbítja a magyar férfiakról még a második világháború előtt kialakult snájdig-nyalka huszárkinézet (sőt a nyolcvanas években a Balatonon kempingező endékás lányok emlékeire sem cáfol rá). Ezenkívül már csak egy alkalommal kerül szóba Almásy származása, pedig jó hosszú filmről van szó. Afrika közepén, nyolcvan fokban, szeretkezés után feltesz egy lemezt a gramofonra, és - hallj csodát! - Sebestyén Márta énekli utánozhatatlan szépségű hangján a Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem gyönyörű sorait. Ezerkilencszáznegyvenkettőben! Vagy harminckilencben... "Ez egy magyar népdal, a dadám énekelte nekem Budapesten, még gyerekkoromban", ez ismerős jelenet, a Kilenc és fél hétben Mickey Rourke is el akarta magáról mesélni, hogy nehéz gyerekkora volt, de elkésett vele. Almásy szerencsére még idejében beszél a lelkéről (pontosabban a dadájáról), így még jó másfél órát vele marad a nő. Aztán stáblista. A nő mellesleg valaki másnak a felesége. Furcsa ez a magyar dolog. Nem vártam én, hogy H betűs baseballsapka legyen a gróf fején, honleányi büszkeségem mégis kevesellte a matyózást. De közben rettenetesen szégyelltem magam érte. Olyan érzés, mint mikor a szilveszteri buliban, amikor egyébként tök jó a hangulat, megkérdezi a házigazda, hogy meghallgassuk-e a himnuszt. Senki se akarja, de nem akarni is ciki, meg akarni is.

A film amúgy egész tűrhető. Akik ezredszerre is megeszik az észak-afrikai gyarmatosító dizájnt, azok nem fognak csalódni. A pasi, hogy stílusban maradjunk: átkozottul jóképű. A nő dögös. Van egy csipetnyi háborús borzongás, vériszamos szanitécbarakkal és humánus ápolónővel; van hangsúlytalan homoerotikus vonal; gyönyörű pilótadzsekik és festői homokviharok. A zene is rásegít minden pillanatban, hogy ha sírni szeretnénk, akkor a vége felé sikerüljön majd. Nem az a direkt bőgetős film, hanem szép finoman, fakultatíve rábízza a nézőre. Akik 1989 nyarán, az ELTE olasz tanszéki kirándulásán egymás nyakába borulva zokogtak egy frissen vásárolt Humphrey Bogart-poszter alatt, azoknak garantáltan bejön a film. (Akinek nem Inge satöbbi.) A Casablanca jellegű filmek esztétikájáról felesleges lenne hosszan értekezni, senki sem tartja úgy jónak, de azért akárhányszor meg lehet nézni. Az angol beteget szerintem kettőnél többször senki sem fogja megnézni, hacsak karácsony-délutánonként le nem vetíti majd évente a tévé. Nem azért, mert nem jó, hanem azért, mert jó hosszú. A férfiak, azt hiszem, másodszor sem. Viszont már az is nagy dolog, hogy elsőre nem idegesíti majd föl őket. Nem kell izgulni, nem szentségelnek majd a moziból kifelé jövet, hanem bágyadtan azt mondják: persze profi film, arra adják az Oscar-díjat, nem az eredetiségre.

Ami igazán érdekes, az nincs benne a forgatókönyvben. Hogy ki is ez az Almásy. Mert ez a mi jó magyarunk bizony elég kalandos életet élt, de a filmesek úgy gondolták, hogy elég a második világháború körítésnek, nem kell a felfedezésekkel foglalkozni. A háború előtt volt egy őrületes könyvsorozat, antikváriumokból össze lehet szedegetni. Egyszerű barna szövet, rajta arany betűkkel: A Magyar Földrajzi Társaság Könyvtára. A legtöbbjét Cholnoky Jenő szerkesztette. Útleírások, naplók és tudományos elemzések váltogatják egymást a sorozatban. Olvashatunk Belső-Ázsiáról, Albániáról, Mongóliáról vagy a Balatonról. Ebben a sorozatban Almásynak is megjelent három könyve, a Levegőben, homokon..., Az ismeretlen Szahara és az Autóval Szudánba. Érdemes beleolvasnunk, bár az embert a harmadik bekezdésnél megüti a guta, hogy miként is lettek ezek abban az időben földrajzi felfedezők. Például Almásy Afrikába úgy került, hogy "Esterházy Antal herceg 1926 telén egyik síkirándulásunk alkalmával említette nekem, hogy szeretne valahova melegebb vidékre utazni. Egyiptomot ajánlottam neki, és ez a rövid beszélgetésünk volt utazásunk kezdeményezése. Másnap komoly formát öltött az ötlet, és mivel mindketten szenvedélyes automobilisták vagyunk, mi sem volt természetesebb, minthogy Antal meghívására, hogy kísérjem el Egyiptomba, azzal válaszoltam, hogy ha automobiltúráról volna szó, szívesen elmennék. (...) Első beszélgetésünk 1926 februárius 8-án történt és már a februárius 19-én Triesztből Alexandriába induló hajóra jegyet váltottunk. (...) A gépkocsi megválasztásán egy pillanatig sem gondolkoztunk. Mindketten jól ismertük az osztrák Steyr-művek megbízható túragépeit, azért ilyen, 12/50 lóerős, hathengeres kocsival indultunk." Évről évre beljebb ment Afrikába, expedíciókat vezetett, elsőként járt a Líbiai-sivatagban, elsőként repült homoktenger felett, elsőként autózott a Nílus mellett, elsőként fedezte fel a szudáni magyarabokat, térképeket rajzolt, tanított, folyékonyan beszélt az arab összes helyi dialektusában, és mindezt úri passzióból. Persze bizonyítania is kellett, hiszen az édesapja ugyanezt művelte annak idején, csak Ázsiában. Enedik expedíciója után írja, hogy "már nem várhatok újabb meglepő földrajzi felfedezést, mégis remélem, hogy résztvehetek a részletkutatásban, mert visszakívánkozik a sivatagba az, aki valaha megismerte".

"Szeretném, ha igénytelen naplótöredékeim olvasása közben oly biztatóan lobogna föl a magyar ifjúság szívében a messze földrészek felkutatásának vágya, mint ahogyan a mi kis piros-fehér-zöld zászlónk lobogott végig Szudán úttalan utain." Gondoljuk bele mindezt a felfedezői lelkesültséget és tudásba vetett hitet a filmbe, és emlékezzünk erre az Afrika-bolond kalandorra, Almásy Lászlóra.

- závodszky -

Az angol beteg (The English Patient); színes, feliratos, amerikai, 1996; Michael Ondaatje regénye nyomán a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Anthony Minghella; fényképezte: John Seale; szereplők: Ralf Fiennes, Kristin Scott Thomas, Juliette Binoche, Willem Dafoe, Jürgen Prochnow; forgalomba hozza a Flamex

publikálva
1997/19. (05. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...