Magára valamit is adó világzenei fesztivál (vagy kiadó) egyre nehezebben képzelhető el rézfúvósok nélkül. A felhozatal éveken át az egykori Jugoszlávia területéről érkezett, aztán Kölnben felbukkant a Schal Sick Brass Band, és kapásból Goran Bregovic rezeseinek rangjára, mi több, Majnoun című albumával a világzenei sikerlista második helyére emelkedett. A német folkéletnek tízévente adódik ilyen masszív befutója, minden oka megvolt a Networknek, hogy hízzon egy keveset. Ha a brass-életben keresgélek párhuzam után, a Les Misérables Brass Band ugrik be, több olyan bandáról nem tudok, amelynek tagsága és repertoára is kimondottan multikulturális jellegű. Jóllehet a folk, a dzsessz és a rock egymástól távoli tartományaiból érkeztek bele az urak, azt olvasni, akkor szakadtak el egyszer és mindenkorra az Alpok népzenei hagyományaitól, amikor csatlakozott hozzájuk egy perzsa énekesnő, Maryam Akhondi. Azon túl azonban, ahogy egymásra kacsint a bajor és az iráni népzene, a Majnounon eseménydús latin-amerikai, afrikai, dél-európai és balkáni tripek esete forog fenn, megbízható helyi erők közreműködésével. Mozgalmas, sőt mozgalmi muzsika ez; május 1-jén, mikor e sorokat írom, különösen magával ragadó. Egy a jelszónk: univerzális, jövő idejű, bábeli.
Nem szívesen maradt volna ki a Network a tangó körüli felhajtásból sem; nincs még egy reneszánsz, amely hasonló szenvedéllyel táncolt volna keresztül földrészek és műfajok határain. Az elmúlt két-három évben a Narancs is többször részt vállalt a főhajtásból, legutóbb Gidon Kremer és Al Di Meola Piazzolla-hommázsai kapcsán. Ennek az egykor plebejus tánczenének az elcsendesedése, majd kirobbanása a klezmer sorsára emlékeztet egy kicsit: mindketten megkapták a nacionalista katonai diktatúráktól, majd az amerikai konzervstílusoktól a magukét, ami a tangót illeti, alig maradt hat-hét, bandoneonban jártas bölény. Most meg újra a tangó szókincséből táplálkozik Buenos Aires zenei nyelve, még ha szintetizátorok, szaxofonok beszélik is. Kiadónk nem a tribute-albumok sikerére harapott rá, nem is a tangó legújabb nemzedéke izgatta, hanem megkereste azt a működő tangózenekart, amelynek repertoára az argentin tangó száz évének közös nevezőjét adta számára. A Sexteto Mayor Trottoirs de Buenos Aires című albumán így fonódhattak össze az aranykort fémjelző Carlos Gardelnek, az új tangó-zseni Astor Piazzolának és a Sexteto Mayor-alapító Luis Stazónak a számai - fájdalommal, indulattal, egymásba tapadó vágyakozással.
További érzékiségért fél napot repülni kell: Isztambul a következő állomás. Az Istanbul Oriental Ensemble cigányzenéje a török klasszikus muzsikának, népzenének, szórakoztató zenének a közös forráspontjára reflektál; hangversenytermek, dzsesszklubok, szállodai egységek programjába egyaránt belefér. Megvan ennek a maga történelmi és a maga vérmérsékleti oka: abban, hogy a cigány muzsikusok a 10. század óta meghatározó szerephez jutottak Törökországban, az improvizációban való jártasságuknak és az iszlám korlátainak egyaránt szerepe van. Az Istanbul Oriental Ensemble hangszerelése a 19. század végére utal, akkor társult a klarinét a Közel-Keleten a derbuka dobbal, a lanttal, a hegedűvel, a citerával. Tavalyelőtt készítették (már a Networknek) az első lemezüket Gypsy Rum címmel, és mivel elnyerték a német zenekritikusok díját, repetázni volt muszáj, így jött most ki a Sultan´s Secret Door. Háremhölgyek, rabszolgák, eunuchok, hastáncosnők, muzsikusok közt kibicelhetünk a szultán estélyén, tele a has, tele a, kőkemény. Ezek a mi egykori oszmán vendégeink valamit nagyon tudtak, amit én e kilenc számon túl is beszippantanék; talán mégsem kellett volna Zrínyiéknek annyit fontoskodniuk.
Arccal a vasút felé, toronyiránt Bulgáriának. A kommunizmus évtizedei a bolgár népzenét is intézményesítették, az előadóknak engedélyeztetniük kellett műsoraikat. Ilyen anyag, mint ami Bulgarian All Star Orchestra Dushá - The Soul Of Bulgaria című dupla albumán szerepel, nem kaphatott volna szabad utat, két okból sem. Túl sok benne az idegen: a török, a román és a görög hatás, és még több “az individualista" hangszerszóló, improvizáció. Ha úgy tetszik, ezen a CD-n underground muzsika hallható. Még szerencse, hogy valójában sosem létezett e zenekar, ahogy mondani divatos, ez csak egy projekt. Mely a bolgár folkélet leghíresebb szólistáit terelte egybe, végre kifújni/ütni/pengetni/húzni a magukét. Ennélfogva e gyűjtemény kevésbé szórakoztató, mint mondjuk Ivo Papasov lakodalmasa, fél órán belül két gadulkaszóló akár próbatételnek is helytálló, azoknak ajánlott inkább, akik mélyebbre kívánnak kalandozni a balkán (eredeti plusz importált) hangszereiben, ritmusaiban.
A Desert Blues a Narancs március 13-ai számában ismertetett Road Of The Gypsies párja, csak hát ez a - s ugyancsak elegáns könyvbe foglalt - dupla útilemez a Szahara országaiba látogat. Egyiptomban, Szenegálban vagy Maliban az afrikai world music legnagyobb sztárjai élnek: Hamza El Din, Youssou N´Dour, Baaba Maal, Oumou Sangare, Ali Farka Toure, e válogatás azonban nem lovagolja meg a népszerűségüket, s végképp nem követi el azt a hibát, hogy a környezetükből kiragadott, európai hangszerelésű felvételeikből adjon ízelítőt. Kitűnik ugyanakkor egy másik szerkesztési koncepció is: puritán és viszonylag homogén hangvételű balladákat hallunk százötven percen át; ez az út, ha úgy tetszik, nem annyira a változatossága, mint a mélysége, személyessége által hagy nyomot. Csak a példa kedvéért: azokra a lemezeire, amelyeket Youssou N´Dour az utóbbi években a világpiacra dobott, messze nem nehezül hasonló súly. Egy ilyen utazás során persze az újonnan kötött ismeretségek legalább akkora élményt jelenthetnek, mint a régiekkel való találkozások, a mauritániai Ensemble El Moukhadramihoz, az etióp Aster Awekéhez, az algériai Baly Othmanihoz muszáj lesz majd visszatérni, az első körben. A Desert Blues több mint beavatás: akit megérint, azonnal takarékra állítja magában az európai kultúrát.
Marton László Távolodó
(A Network forgalmazója a Wave lemezbolt.)
