Szokás mondani, minden művész, még a legnagyobb is, ugyanazon és egyetlen művet alkotja újra és újra egész életében. Miként a dilettáns is, sőt talán ez az egyetlen dolog, amelyben emez valamennyire hasonlít a zsenihez. Hogy Oliver Stone hova tartozik, döntse el ki-ki maga, egy dolog viszont biztos: Stone, ama nézet egyik legelkötelezettebb híveként, miszerint a mennyiség idővel minőségbe csap át, lelkiismeretesen körmöli ezt a bizonyos művet napra nap, évre év.
A J. F. K. diadala után szinte törvényszerűnek tűnt, hogy rendezőnk, másodállásban konjunktúralovag, előkotor egy újabb elnököt, a még raktáron lévő 41-ből. Kennedynek mint az ország egykor volt legnépszerűbb vezetőjének szinte folyamatos reneszánsza van a halála óta eltelt majd negyedszázadban, Nixonnak azonban nem volt, s vélhetően nem is lesz soha. Ahogy a filmben többször is elhangzik: "Mindig is gyűlölték őt." Itt a bibi. Kennedyből sosem elég az amerikainak, a J. F. K. ennek köszönhette sikerét, még ha a film a már unalomig ismert közhelyeknél többet nem is tudott mondani. "Kit érdekel ez egyáltalán?" - jegyzi meg a Kissingert játszó Paul Sorvino Nixont hallgatván, és tényleg, kit, ráadásul több mint három órában, kérdezhetnénk mi is. Jött hát, aminek kellett: a Nixon az Államokban akkora bukás volt, hogy még a film kópiáinak költségei sem térültek meg, zárolták a cuccot, a világpremierről is le kellett mondaniuk a forgalmazóknak.
Pedig kevés Stone-opus van, ami ennyire a helyén lenne, jó, tudom, ez nem jelent semmit. A Nixon rögtön a közepébe vág: Watergate-ügy, káosz a Fehér Házban satöbbi. Aztán, a flashbacknek hála, megtudjuk, milyen volt hősünk surbankó legénykének, majd játékosnak az egyetemi baseballcsapatban, csupa fontos infó. Lélekrajz, miegymás, a költő, politikus és hadvezér, dühödt mccarthysta és békeharcos. Dráma is van, rendben.
Képileg a film egyszerre reflektál Stone szinte valamennyi korábbi munkájára: klipszerű betétek, villámgyors vágások, kézikamera dögivel, a színes és fekete-fehér jelenetek váltakozására építő szituációteremtési kedv váltakoznak benne a történelmi-életrajzi filmekben oly sűrűn alkalmazott premier plánokkal, lassú áttűnésekkel, nagytotálokkal, hosszú belsőkkel. A flashbackek is jókor, jó helyen, nem is olyan ciki, mint vártuk.
Kár, hogy Stone helyenként mégsem tudja teljesen megtagadni habitusát, úgymond a jellem mélyére ás, titkokat és rejtélyeket old meg, konspirációkat leplez le és fed fel. Na meg futó felhők az égen, múlik az idő, jó, ez tényleg nem az igazi, miként azokkal a magvasnak szánt gondolatokkal sem igen lehet mit kezdeni, melyek a cselekmény orompontjain hangzanak el rendre: nem a győzelem, hanem a küzdés maga a fontos, az élet kihívásokkal teli, a sors útjai kifürkészhetetlenek, hogy mi rejtőzik az idő méhében, sosem lehet tudni, szóval lehetne sorolni napokig. Mi több, még az is kiderül, hogy Anthony Hopkins egy zseni. De ez is csak egy közhely, ugyebár.
- tosoki -
Nixon, amerikai, 190 perc; szereplők: Anthony Hopkins, James Woods, Ed Harris, Joan Allen, Mary Steenburgen, Larry Hagman; írta: Stephen J. Rivele, Chirstopher Wilkinson és Oliver Stone; fényképezte: Robert Richardson; zene: John Williams; rendezte: Oliver Stone; az InterCom filmje
