Mint a képen is látható, a Roots tagjai szelíd, finom fejek, azzal azonban nagyon ki lehet őket idegelni, ha alternatív hip-hopnak titulálják a zenéjüket. Mindent, csak azt ne! Inkább maguk csomagolnak: organikus, igazi - valahogy így.
Ami az igazságot illeti, az nincs természetesen. A kommersz hip-hophoz képest ugyanis a Roots akár alternatívnak is tekinthető, kivált, hogy (tudtommal) az első olyan hip-hop-zenekar, amelyik a koncertjein is csak valódi hangszereket használ; ha akarja, dobgépnek tűnik a dob, lemezjátszónak a szintetizátor és így tovább. Aki lemezen hallja, észre sem veszi, hogy másképp frankó. Erre viszont a Roots azt mondja: éppenhogy a hip-hop régi iskoláját követi, tehát a Sugarhill Records hetvenes évekbeli alapvetéseit, melynek stúdiójában hangszeresek (mint a basszeros Doug Wimbish vagy a gitáros Skip McDonald) biztosítottak alapot. Ennyit a különbségről, amúgy a hip-hop-kultúra teljes kelléktára (a festés-mázolás, a break, a bandák, a rapperek) adott.
A Roots philadelphiai zenekar, 1992-ben tűnt fel az utcasarkokon, baksisért. Aztán ahogy bevették a klubokat is, úgy illett, hogy a feldolgozásokról saját darabokra hangolódjanak, és amikor először indultak külföldre, felvettek pár számot, legyen valami árulnivaló. Ez az EP az Organix címet kapta, mondhatni, a feledik albumuk. Az első igazit ´95-ben a Geffen adta ki Do You Want More?!!!??! címmel, ezt követte tavaly az illadelph halflife, ami most nálunk is forgalomba került.
Meggyőző, korrekt dolog; a találkozásoknak abba a veszélyes típusába tartozó, amikor a lemez nem elég, koncerten kellene, azonnal. Mert a Roots nem csak attól jó, ahogyan hip-hop, hanem ahogyan dzsessz és soul, attól ugyanúgy: az illadelph halflife a baráti kör rap-sztárjain (D´Angelo, Q-Tip) túl olyan hírességektől dagad, mint a szaxofonos Steve Coleman és Dave Murray vagy az énekesnő Cassandra Wilson. Organikusan, igazán.
- bandra -
