Pedig már úgy tűnt, a Leningrád Cowboys annyira lefoglalni a rendezőt, hogy másra nemigen marad ideje. Aztán itt van, kellemes csalódás, mert a hangja az egyik legtisztább hang, amit az utóbbi években hallhattunk, nem harsány, mégis itt dörömböl valahol agyunk legrejtettebb rekeszeiben. Poézissel beoltott szikár történetet kapunk, lírává bűvölt durva anyagot; Kaurismaki kézen fog, arcán rezignált derű, mégis könnyedén lép át a lélek paratereibe, és mi követjük, de hát könnyű nekünk, ugyanazt a nyelvet beszéljük.
Vagy legalábbis nagyon hasonlót. Mert mi is történik: a Dubrovnik (!) nevű étterem befuccsol, a személyzet az utcára kerül. Hogy hol és mikor járunk, alig tudom, a finn nyelv persze segít egy kicsikét, meg a Tonny Trinitron. Szegről-végről ismerősünk, a valamikori (kis) gyufagyári lány és Tatjana - most főpincér és Ilona (Kati Outinen, Kaurismaki egyik fétisszínésze) - állást keresne, de nem talál. Miként a többiek sem. Van, aki hazaindul, van, aki kallódni, széthullik a remek kis csapat: a romlás megannyi virága. Ilona kölcsönt venne fel, hiába, nem kap, dolgozna, de nem engedik, ráadásul közben az ura is utcára kerül. Úgyhogy konfiskálás következik, viszik a Sonyt, de a bútorokat is, csupán a szép ultramarin festés marad a falakon meg az a zöld neoluxszal lefújt asztal a konyhában. Durvázik a sors vagy mi rendesen, meg az adóhivatal és a helyi Keravill, szóval mintha csak itthon, és a szűkebb fertályon. Aztán a Honolulu télen-koktél kékje jelzi, talán virrad, és tényleg: újra összeáll a Dubrovnik gárdája, étterem nyílik. Megtelik a vendéglő, még a Finn Birkózó Egylet is bejelentkezik egy vacsorára (harmincan vannak, remek!), kivilágosodik a szín, az eddig javarészt szürke helyébe végre a kedves ismerős, a kék lép, jaj de jó, most már nem kell hunyorogni tovább, az a gombócszerű is a torkomban oldódófélben. Azért valami marad, ki tudja, mit hoz a jövő. A régi-új főpincér férjével a felhőket kémlelik, a széljárást figyelik. De hogy mi újság odafönn, szürke vagy kék-e az égbolt, mi már nem tudjuk meg.
A szekvenciaszerűen építkező történetben a már a hangütéssel megidézett dallam ismétli magát, rója köreit: a lemondás, a csalódottság, az elutasítás képei sorjáznak. Monotóniáról azonban szó sincs, nem is lehet, egy másfél órás váltó- vagy vesszőfutás ez, minden csak ürügy, az igazi csoda a búvópatak-motivika briliáns alkalmazásában, a kapilláris mozgások ragyogásában, a történetet oly sűrűn át- meg átszövő finom utalásokban, neszező pillanatokban van, könnyűek, mint egy virág szirma, egy könnycsepp vagy egy erőtlen sóhaj, mégis itt - egy érintésben, egy tekintetváltásban, egy mosolyban - súlyt, jelentést nyernek. Hiába, a rendező nagyon szereti hőseit, szinte egy család ők, olyan melegséggel öleli magához őket minden egyes képkockán, aminőre én eddig a (közelebbi) múltban csak néhány cseh kollégájánál láttam példát. Szép az, amin nincs semmi felesleg, mondta-írta volt egykoron kedves barátnőm. Ezen a filmen nincs, Kaurismaki nem moralizál (pedig az anyag nagyon követelődző), egyszerűen "csak" látja a világot. Nem értelmez és elemez, hanem közvetlenül rámutat. Ez van.
Passiójáték? Himnusz? Talán mindkettő, talán egyik sem. Mindenesetre FILM, így, csupa nagybetűvel. Aki Kaurismaki kincset talált a sárban. Tényleg.
Tosoki Gyula
Gomolygó felhők (Kauas pilvet karkaavat); színes, finn, 96 perc; írta és rendezte: Aki Kaurismaki; fényképezte: Timo Salminen; szereplők: Kati Outinen, Kari Vaananen, Sakari Kuosmanen, Markku Peltola; mozibemutató: május 15.
