Film: Nosztalgia (Walter Hill: Az utolsó emberig)

publikálva
1997/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szabályokat mereven követni kell. Lehet, hogy ez a tömegkultúra minden műfajára igaz, de a kemény, magányos amerikai magándetektívére, a hard-boiledra egészen biztosan. Ez az egyetlen regény- vagy filmfajta, melyben a bevált klisék és fordulatok állandó ismétlése nem saját paródiájává teszi a művet (ahogy mostanában a Dante pokla című katasztrófafilm például elsősorban kínos vigyorgást vált ki nézőiből), hanem nosztalgiát ébreszt, elvágyódást, de nem régi életek, hanem régi könyvek és régi megfilmesítések iránt. Az még hagyján, hogy el szabad, de el is kell sütni mindent, amit már úgy szeretünk. Nem csupán pisztolyokról van szó itten, hanem statson kalapokról, ferdén a szembe húzva, bőven leguruló whiskykről (a közönség egy emberként nyel mindig nagyot) és egy korrupt kisvárosról, ócska porfészekről, melybe belehal az ember, ha sokáig ott marad.

A szabályokat mereven követni kell. Lehet, hogy ez a tömegkultúra minden műfajára igaz, de a kemény, magányos amerikai magándetektívére, a hard-boiledra egészen biztosan. Ez az egyetlen regény- vagy filmfajta, melyben a bevált klisék és fordulatok állandó ismétlése nem saját paródiájává teszi a művet (ahogy mostanában a Dante pokla című katasztrófafilm például elsősorban kínos vigyorgást vált ki nézőiből), hanem nosztalgiát ébreszt, elvágyódást, de nem régi életek, hanem régi könyvek és régi megfilmesítések iránt. Az még hagyján, hogy el szabad, de el is kell sütni mindent, amit már úgy szeretünk. Nem csupán pisztolyokról van szó itten, hanem statson kalapokról, ferdén a szembe húzva, bőven leguruló whiskykről (a közönség egy emberként nyel mindig nagyot) és egy korrupt kisvárosról, ócska porfészekről, melybe belehal az ember, ha sokáig ott marad.

Aki kedvét leli a műfajok felforgatásában és forradalmasításában (azért remélhetőleg ilyen is van), az mondjon le Hammettről meg Chandlerről. Aki viszont folytatni szeretné a nagy elődök művét, az csak ismételni tudja. Sajnos.

Hogy Az utolsó emberig és a Véres aratás utcáit járja, azt a tévedések elkerülése végett hamar tisztázza a buzgó forgatókönyvíró. A hős hangján megszólaló egyes szám első személyű elbeszélő azonnal és egyértelműen megidézi a megidézendő regényeket. Másutt esetlennek neveznénk vagy jóindulatúan a filmi narráció szokásos új útjait kutatónak, ha a főhős mindig el is mondaná magában, amit csinál. ("Nem volt más dolgom - mondja -, hát bementem a kocsmába." És látjuk: tényleg bemegy.) Ebben az esetben viszont az amerikai krimi és a ponyva egyik legjellegzetesebb eszközétől nem mer elszakadni a rendező. Igyekszik gyorsan képbe hozni nézőit. Nem képpé transzformálja a szöveget vagy a hangulatot, hanem kész irodalmi elemeket emel át egy az egyben filmjébe. Lehet, hogy a történet vázát Kuroszavának és Sergio Leonénak köszönheti, elsődleges vonatkozási pontja mégsem a látványhoz, hanem szavakhoz vezeti vissza. Következetesen, újra és újra emlékeztet a filmjéhez választott példaképeire. Jó tanítvány, engedelmes, minden kötelező gyakorlatot igyekszik végrehajtani.

Azért a dolog nem ilyen egyszerű. A szponzorcégek védjegyein kívül van még valami jól felismerhető jel a filmben: a texasi kisváros kiskocsmájának falán ott lóg Wild Bill Hickock, a Vad Bill, a vadnyugati revolverhős és filmalapanyag képe. Walter Hillnek van egy másik régi vonzalma is, és az nincs is ilyen távol a hard-boiledtól. A díszlet, melybe ez a kiismerhetetlen férfi érkezik (aki Hammett hőseihez hasonlóan névtelen, John Smithnek - Kovács Jánosnak, Akárkinek - szólíttatja magát), westernfilmeket idéz. Az itt elterjedt férfias harctechnika szintén.

Fedezéket csak a gyávák keresnek, John "Brucewillis" Smith szembefordul azzal az általában húsz martalóccal, aki éppen rátámad, és durr bele.

De hát a műfajok szabályai szigorúak: a vadnyugati filmhősöknek joguk van aktívnak lenni. Õk leszámolással és bosszúállással foglalkoznak általában. A magányos detektív viszont többnyire inkább passzív, talán kicsit megkavarja az eseményeket, beindítja őket, de elsősorban tűr, figyel, hagyja, hogy minden magától történjék; ő, ha ért is valamit abból, ami körülötte zajlik, csak a következtetéseket vonja le.

Ez a Bruce Willis formálta Smith ezért aztán műfajidegen a vadnyugaton. Úgy tűnik, mintha Walter Hill hard-boiled Hammett-víziójának nem nagyon akarna engedelmeskedni a forgatókönyv szamuráj-cowboy logikája. Vissza-visszatér a jó öreg western, ahol nem kellenek rejtélyek meg fordulatok, csak elég töltényre van szükség, és hangulatos kísérőzenére.

Az alig észrevehető mellékszereplők szintén gengszterruhába bújtatott vadnyugati figurák, sőt ennél is kevesebbek. Feladatuk még odáig sem terjed, hogy a történet tovább- és továbbtaszajtásával bajmolódjanak. Történet van ugyan, de nem fontos. Mindazok, akik nem a főszereplő, csupán ürügyül szolgálnak, hogy John Smith pózaival parádézhasson: azokkal a jellegzetességekkel, melyeket úgy megszerethettünk korábbi krimikben. Arca rezzenéstelen, észjárása furfangos, de váratlan, irracionálisnak tűnő tettektől sem tartja vissza, lelke minden bizonnyal rég kiégett, a szavakat csak fáradt, nemtörődöm módon sercinti maga elé. Imádnivaló, irigyelhető macho. Jobb az őt körülvevő világnál. Erkölcsei vannak, amit szégyell, és ügyesebben céloz mindenkinél, amire viszont büszke. Nem változik, és nincs, ami kizökkentené az egyenruhából, melybe bújtatták. Komoly színészi kihívás lehet folyamatosan ugyanolyannak lenni.

Nosztalgiafilm ez. A lényeg a műfajban van. A formában. Nem kell semmi új, semmi felesleges, egyénieskedő csavar. Hammett alig írt regényeket, Chandler is csak hatot. Akit pedig megfertőzött a világuk, az szeretne többet belőle. Folytatást. Hát rendező és néző makacsul próbálkozik, keresi a hetediket.

Deutsch Andor

Az utolsó emberig (Last Man Standing); 1996; rendezte: Walter Hill; szereplők: Bruce Willis, Christopher Walken, Bruce Dern; írta: Ryuzo Kikushima és Akira Kuroszava forgatókönyvéből Walter Hill; fényképezte: Lloyd Ahern; zene: Ry Cooder; forgalmazza a Flamex

publikálva
1997/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...