Robert De Niro, aki elsősorban meleg, szomorú mackószemének köszönhetően került be a Nagy Amerikai Filmszínészek díszes társaságába, szívesen játszik őrülteket, rendezők szívesen játszatnak vele hisztérikus, magányos lázadókat, akiknek még okuk is van.

Robert De Niro, aki elsősorban meleg, szomorú mackószemének köszönhetően került be a Nagy Amerikai Filmszínészek díszes társaságába, szívesen játszik őrülteket, rendezők szívesen játszatnak vele hisztérikus, magányos lázadókat, akiknek még okuk is van.

A rajongó két bunkóról szól, két nagyképű emberről, akik legalább olyan engedelmes-sablonosan szajkózzák az amerikai álom jelszavait, mintha O´Neill írta volna a szövegüket. Mindketten sikertelenek: természetük vagy képességeik nem engedik meg nekik, hogy úgy éljenek, ahogy szerintük élni volna muszáj, és miközben fokozatosan megfosztódnak öntudatuktól (nagy pofájuktól), a néző természetesen már biztosra veszi: ezek találkozni fognak. Azon kevesek, akik reklámokból és filmkritikákból még nem tudnák, hogy végül melyikük lesz a jó és melyikük a rossz (mert ennek végül el kell dőlnie, ez nem foci, hogy az eredmény döntetlen lehessen), ideális esetben zavarba jön. Hiszen egyikükért sem lenne kár, ha áldozat lenne belőle, és mindkettő esélyes a bűnössé válásra. Ez így még nagyon jó volna.

És jó a komótos indulás. Magam legalábbis nagy barátja vagyok annak a filmtípusnak, melyben nem is annyira a rejtély a fontos, hanem a lassacskán, hétköznapi dolgokból fokról fokra felépülő feszültség. Nem kell minden jelenetnek szorgalmasan az elkerülhetetlen végkifejlet felé vezetnie. Hangulatra van szükség, arra a kísértő érzésre, hogy valahol a történetben bomba van elhelyezve, és már elindult a visszaszámlálás. Persze tudom, ez a film azért egyszerűbb ennél. Hiszen ha valaki késkereskedő, akkor talán már elvált apának sem kell lennie hozzá, hogy előbb-utóbb gyilkolni kezdjen. A szabályok alól nincs kibúvó, a műfaj (és a kés) kötelez.

Tehát majdnem minden együtt van ahhoz, hogy egy kellemes és izgalmas másfél órát tölthessünk el a sötétben úgy, hogy végre más bajával foglalkozzunk. A film készítői a profizmusukkal rontják el az egészet. A gyártási folyamat mindegyik résztvevője (színészek, forgatókönyvíró, rendező) csinált már ugyanilyet vagy hasonlót, esetleg többet is. Profinak lenni nem szégyen, sőt nincs szakma, ahol a tapasztalat és a bevált, biztos szaktudás ne lenne (jövedelmező) dicsőség. Azt viszont az útinformban is be szokták mondani, hogy aki csupán a rutinra bízza magát, az pórul járhat. Tony Scott tisztességes iparos, nem akar sokat, tudja, mit tud, és teljesíteni szokta azt, amit a producer rábízott. Most mégis hiányzik valami. Talán éppen egy kis személyesség, amit pedig az ő feladata lett volna beadni a közösbe, vagy egy kis szenvedély, ami aztán a színészeken is meglátszik. Mialatt a rendező a megszokott, "a nap megritkított reluxán át sötét, poros szobába süt" jelenetet intézte a világosítókkal, szegény magára hagyott De Niro nem csinált mást, mint amit kipróbált már korábban, és akkor dicsérték érte. Biztosra megy. Mint mindenki körülötte.

A klisék végül visszavágnak: az a rész, amikor még csak készülődnek az ijesztő dolgok, ijesztőbb, mint az igazi, megvalósuló, látható rémségek. Azok már laposkák, unalmasak, sokszor látottak: minden mozi ilyeneket játszik.

De hát mindez talán csak a kívülálló fanyalgása: a Taxisofőr még az őskorban készült, és már A komédia királya meg A rettegés foka óta is felnőtt egy mozigeneráció. A mostaniaknak is joguk van a saját kis őrültjükhöz, és egyáltalán: miért is kellene minden filmnek másnak lennie, mint az előzőek?

Deutsch Andor

A rajongó (The Fan), 1996; rendezte: Tony Scott; írta: Peter Abrahams regénye alapján Frank Darabont és Phoef Sutton; fényképezte: Dariusz Wolski; zene: Hans Zimmer; szereplők: Robert De Niro, Wesley Snipes, John Leguizamo, Ellen Barkin; forgalmazza az InterCom