Május 6-án, úgy déltájban, a prágai gyorsról lekászálódott egy megtermett aligátor. Lecügölte motyóját, aztán körülszimatolt, de az ő embere épp másfelé vadászott a rommá túrt pályaudvaron. Sokat megélt, megbízható jószág lévén nem pánikolt; amíg egymásra nem leltek, hozzákezdett csekkolni a helyi felesfelhozatalt.
Ennek az aligátornak a feje Ray Anderson névre hallgat, és csak azért nem mondom, hogy harsonás világsztár, mert már úgyis késő, és különben is, mintha a harsonásokra kevésbé izgulna a világ mostanság. Így eshetett meg, hogy 1. este jó, ha kétszázan verődtek össze a PeCsában, 2. európai turnéjához egy nyomorult mikrobuszra sem futotta, márpedig a tartozékai - a trombitás Lew Soloff, a gitáros Jerome Harris, a dobos Tommy Campbell, a basszista Gregory Jones és a perkás Frank Colón - sem akárkik. Nincs négy éve, hogy így együtt vannak, azóta két lemezük jelent meg, hát ennyit egyelőre a karrierről.
Ott tartottam tehát, hogy úgy kétszázan. Pedig a szervező Private Music még az ínycsiklandó "Hip-Hop Dance" és "Acid Jazz" címkéket is bevetette, jóllehet a hip-hophoz egyáltalán, s az acid dzsesszhez is csak a vendégeskedő Muck-Show révén volt a rendezvénynek köze (gyorsan hozzáteszem: Muck Ferenc kvartettje világszínvonalon talált e résre a hazai dzsesszmezőnyben). Chick Corea szólóestje, úgy tűnik, sajnos elszippantotta a közönséget, akárhányadszor járt is itt; pedig ha teheti, ő is inkább Andersont választja, mint ahogy be is zuhant az utolsó fél órára csápolni.
Lássuk csak, mitől döglik a Corea. Attól, amilyen simán hozta (a gitáros) Jerome Harris a billentyűs szólamokat, egészen biztosan. Solofftól (bár mintha most kissé visszafogta volna magát) már csak kötelességtudatból is: a Blood, Sweat & Tears azokban az években vetette papírra a dzsesszrock kötelező olvasmányait, amikor Lew volt a trombitás. Aztán nagyon ritkán hallani olyan ritmusszekciót, amelyik ennyire könnyedén, épphogy csak érintve..., Anderson meg, ráadásul, milyen jól énekel.
Ezt az aligátor-zenét szerencsétlen kísérlet lenne besorolni, a rokonságából esetleg a The Lounge Lizards citálható elő, ha miheztartás végett nagyon muszáj. Igazi New York-i muzsika, szeretem ilyenkor mondani: egyszerre latin is, funk is, rock is, blues is; semmi hígulás, de simán végigtáncolható.
A koncert után besunnyogtam az öltözőbe, muszáj volt gratulálni, és ezt a fotót is ide kellett lejmolnom; erre mintha most debütáltak volna, úgy köszönték az érdeklődésem. Reggel továbbvonatoztak, Velencébe, ha jól emlékszem. Világsztárok, akárhogy is, nem viccből mondom.
F. D. J.
Jamaaladeen Tacuma: Brotherzone
Idejében szólunk: május 27-én nem kisebb szenzáció esedékes, a PeCsában, ugyancsak. És ugyancsak New York és ugyancsak világsztárok és ugyancsak a besorolhatatlanság: a basszusgitáros Tacuma dzsessz-funkjának, az énekes/rapper Ahmad Wadud költészetének és Marc Ribot hipnotikus gitárhangjainak az ötvözete. Amire (egy koncertfelvételt tartalmazó kazetta alapján) számítani lehet, az dzsessz-funknak éppolyan lenyűgöző, mint a - spoken word vagy a performance szuggesztivitásán alapuló - zenés színháznak; úgyszólván több, mint koncert: beavatás, mágia.
