James Bond a kaktuszok közül döbbenten figyelte, ahogy a két fekete rongyokba csavart harcos keresztüllopakodik a Füvészkerten, egyikük kegyetlenül kicsavarja a védtelen nemecsek kezéből az amerikai nyomású Run DMC-lemezt, aztán belöki a srácot a tóba. A nullanullahetes ügynök először azt gondolta, hogy ilyen korrekt einstandra csak a Pásztor testvérek képesek, de amikor a nindzsák keze alatt füstölni kezdtek a lemezjátszók, gyanakodni kezdett.
Hogy őszinte legyek, én eleve bizalmatlan voltam a növényekkel aktívan foglalkozó angolok új lemezével szemben, mert megátalkodott konok ember vagyok, és ha minden ismerősöm dicsér egy lemezt, szerintem ott már komoly baj van. A végén mégis úgy jártam, mint a nyálon lőtt lány. A második szám után - külső szemlélő számára feltehetőleg meglehetősen komikus látványt nyújtva - ritmikusan himbáltam a fejemet fel-le. Ez már csak azért is igen veszélyes művelet nálunk, mert a székem támlája elég közel van a falhoz.
A Ninja Tune eddig nem szerződtetett le megbízhatatlan embereket, és valóban: Jake Wherry és Ollie Teeba nem hibáztak ezúttal sem. A feszültséget ideálisan adagolják gyors és belassult darabok váltakozásával, a lemezre a 60-as évek kémfilmjeinek zenéivel visznek sötét tónust, és jazzre tanítják az olyan fejeket is, akik egyébként nem adnák át a helyet a buszon Brubeck bácsinak. A precíz lemezjátszó-rongálás, What What kislány folyékony rímei és a hatszáz tonnás hip-hop breakbeatek nem robbantják ugyan fel a fülhallgatókat, csak a headbangelésre hajlamosak nyakizmait kezdik ki. Metálos barátaim, sokker-rokkerek! Itt az ideje, hogy átálljunk a modern hip-hopra, új krimi-jazzre, vagy mire is, aztán mondjuk azt, hogy jeeeee.
Ninja Tune/HMK
Vályi Gábor
DJ Palotai: Open Mind
Van a Tilos Rádióban néhány ember, akit ismerek és akinek becsülöm a munkáját, s egyáltalán, a Tilos mint intézmény, kívülről nézve, nagyon rendben van. Hogy egy magasabb antennához hozzátegyem a magam centijeit, jegyet váltottam az Asian Dub Foundation - a rádió által szervezett - koncertjére, és megvettem ezt a kazettát (de mi a franc a borító belsejének "only for promo" felirata? - viccnek rossz, ha meg tényleg csak promóciós cucc ez, akkor nem kéne 590 Ft-ért árulni). Az Asian Dub elsőrendű volt, a kazetta is megéri az árát. Megfogadtam, nem fogok olyasmit leírni, hogy technósambientestrance-esacidjazzesdrum´n´bassetnósjungle-szerű zene szól rajta, a biztos kudacra ítélt stílleírásgyak helyett inkább csak annyit, hogy finom kézre és fülre valló, globális hangkollázs ez. Nagyon ügyesen vált át egyik szakasz a másikba, fülhallgatón át különösen élvezetes, ahogy valamelyik irányból, alulról, fölülről, balról vagy jobbról az előtérbe úszik egy-egy zenei elem, hogy aztán körülbelül épp a legjobb pillanatban, mikor már kezdenéd unalmasnak érezni, fokozatosan átadja a helyét egy másiknak. Szimpatikus az emberi hang visszafogott használata (gyakran mintha csak áthallatszana egy másik adó), csak azért a sokszor ismételt deep in the jungle szövegért kár: képzeljük el, milyen nevetségesen hangzana magyarul, hogy a dzsungel mélyén - fölösleges szájbarágás, nem süket, aki hallja, magukért beszélnek a trópusi madarakat láttató hangok és persze a dobok (bár az ujjaim is követni tudnák a billentyűzeten a frenetikus ritmust).
A zenével tehát semmi bajom, nyugodtan ajánlom mindenkinek. Zavar viszont, hogy nem tudom, kit és mit hallok. Mert ugyan ez az egész kazetta DJ Palotai keze munkája, azt azonban még egy hozzám hasonló naiv lélek sem veszi be, hogy itt minden hangot - az egykori Delta szignálját idéző ősszintetizátortól a nagyon autentikusnak hangzó töröksípon át az indiai takatakatakadom ritmusénekig - egyedül ő maga állított elő. Nem vitatom a hozott hanganyagból való átalakítás jogát, sem azt, hogy ez is kreatív tevékenység, csak éppen illendő feltüntetni a hangminták forrását, hadd irigykedjünk, mekkora gyűjteménye van a pasinak. Tudom persze, ha feltüntetik, akkor felhasználási engedélyt is kell kérni az eredeti kiadóktól, ami vagy megjön, vagy nem, mindenesetre macerás, mégsem volna szabad megspórolni. Ha lesz második kiadás, ugyanolyan apró betűkkel, mint a rádió műsorát, tessék szépen felsorolni mindent, hogy tudjuk, kiknek köszönhetjük - mi és a DJ - mondjuk a dzsungelben hallott dobszót. Ez így volna fair, hogy ne mondjam, jogtiszta (ha Swarc Records is a kiadó neve).
Szőnyei Tamás
Laurent Garnier: 30
Azért nem vagyunk már úgy elmaradva, hogy hülyén nézzünk Laurent Garnier neve hallatán. A világ legjobbjának tartott utazó DJ-je nálunk is partizott kétszer, utóbb mind a közönség, mind a sajtó részéről megérdemelt sikert aratva. Eddig oké. De ott van Garnier másik oldala, saját szerzeményeinek gyűjteménye is, amit a technoberkek - Európa-szerte - ugyancsak magasra értékelnek.
Idei albuma, a 30 annyival több elődjénél, a Shot In The Dark címűnél, mint egy regény a fülszöveghez képest: pillanatra sem áll vagy ragad le egyetlen témánál, minden szerzemény továbbírja a sztorit. Garnier technikája ugyanaz, mint DJ-szettjeinél, a különbség csak annyi, hogy hetven perc alatt kell a végkifejlethez érni, s anélkül, hogy egymásba mixelődnének történetének "fejezetei".
Garnier zenéinek az a legfőbb jellegzetessége - amellett, hogy itt van minden, a modern funky technótól a filmszerű atmoszféráig -, hogy állandó keresztmetszetét adják az elektronikus zenék összevolúciójának az analóg hangzástól az aciden át az ambientig, vagy az F Communications szerzőire jellemző plasztikus house-lüktetésig. A pontszám maximum, még akkor is, ha pont a - maxin már - november óta hódító slágerét, a Cripsy Bacont kevésbé dí-jazom.
F Communications/HMK
DJ Rácz
