Könyv: Látástól vakolásig (Libuse Moníková: A homlokzat)

publikálva
1997/18. (05. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Azt beszéli már az egész város, hogy megíródott a regény. Fokmérői: Musil, Canetti, Conrad, Hrabal, Hasek, Kundera és a posztmodern. Ámde mielőtt feltépnénk az Írók Boltjának ajtaját az új kötelező irodalomért, érdemes végiggondolni, mit várunk ma a metrón vagy a lefekvés előtt negyedórára előkapott prózától.

Azt beszéli már az egész város, hogy megíródott a regény. Fokmérői: Musil, Canetti, Conrad, Hrabal, Hasek, Kundera és a posztmodern. Ámde mielőtt feltépnénk az Írók Boltjának ajtaját az új kötelező irodalomért, érdemes végiggondolni, mit várunk ma a metrón vagy a lefekvés előtt negyedórára előkapott prózától.

Cselekményt? Tovább építhetjük polcunkat, mert a régóta népszerű

pikareszk

regény minden jellemzője fellelhető A homlokzatban. Négy jó humorú fickó (ráadásul mind értelmiségi) egy reneszánsz kastélyt restaurál Friedlandban!, s miközben torzón adják vissza a torzót, beleépítik saját életük motívumait, eseményeit is:

"- Mit gondolsz, a te vasalód is fölkerül egyszer egy bélyegre? - csipkelődik Maltzahn.

- Melyik vasaló?

- Ott balra, a körtém mellett.

- Az hajó.

- Úgy fest, mint egy tengeralattjáró fogantyúval - jegyzi meg Orten.

- Ti meg a fitymaszűkületben szenvedő körtéitek! Ez a fölborított szemeteskuka mi akar lenni?

- Ez egy bőségszaru."

A nyolcvanas években játszódó történet kisebb-nagyobb akadozással, esszékbe hanyatló, kissé unalmas párbeszédek után beindul. Szerelmek, kocsmázások, kiállítás és a bogarak élete, turisták rommá verése malteroskészlettel - mindezek sejtelmesen készítik elő (vagy fedik el) az interpretáció másik síkját, mely a történetet politikába ágyazottan, a jelenségek hangulatainak egymásra vetülésében értelmezi. Ez a túldimenzionáltság, egyszersmind szándékos viszonytalanság bájos, néhol groteszk humorral jelenik meg, bizonyítva a szerző hihetetlen tudását és asszociációs készségét.

A második rész sokkal koherensebb; a szereplők egész véletlenül

Japán helyett Szibériába

kerülnek, ahol a cseh-orosz kapcsolatok gyilkos kritikája tárul az olvasó elé. Ezek a regény legolvasmányosabb részei az orosz vodkáról, tajgáról és farkasokról, egy tudós miniállamról Szibéria közepén, ahol a Tudomány sugárútja a Számítógép fasor mellett fut, és ahol mindenki tudja, hol a helye. A négy művész kétségbeesetten próbál szabadulni, de repülő nincs, útlevél nincs, hóvihar és vodka viszont van. Szabadulásuk is groteszk: egy Gogol-előadással és egy gipszgalambbal megpróbálják az oroszok jóindulatát kivívni, mindhiába. Amikor végre hajlandók bohócot csinálni magukból, és "beszállnak a játékba", elengedik őket. Visszatérnek Friedlandba, és a végtelen munka folytatódik.

S ha a Xénia-lázon tengődő olvasó új ismeretekre számít? Háncskosarával máris araszolhat a pénztár felé, mert írónk felszerelkezett régészeti, építészeti szakkifejezésekkel, barlangászati és rovartani kuriózumokkal, mi több, irodalomban az irodalom: egy-egy fontosabb szerzőt idéznek a fejezetek is, Kafkát, Voltaire-t. Mindezt a szerző képes összesodorni egy hatalmas metaforává: a mindig szélsőségekkel foglalkozó, ám csak eszközökkel és eszközökben élő mozaik-ember saját kultúrájának áldozata. A tulajdonságok nélküli emberben egy eszme kerestetik és lepleződik le, A homlokzat a hiábavaló restaurálás és világjárás jeleneteivel már csak a lepel lerántására összpontosít. Fontos és keserű motívum, hogy a szereplők meghökkentően, feleslegesen sok tudással rendelkeznek: a legutolsó szibériai is oldalakon át mesél szakkifejezésekkel, nem szólva a tudósállam lakóiról, akiket hőseink is alig bírnak végighallgatni. Csak kilóg a lóláb: ez is az egyetemes jelentés része, jobb, ha figyelünk, mint a szereplők, és ha mégsem, jól megjárjuk, mert lemaradunk a kötelező tanulságról, az önmagában igazolt struktúráról, a megközelíthető értelem útjáról.

Nő kell és líra?

Akkor nézzünk még szét az üzletben, mert Libuse Moníková regénye óvatosan kerüli ezt a csapást. A nők idegenek, karbolszagúak, vagy rénszarvast tenyésztenek és megfejthetetlenek. A férfiak vágyakoznak rájuk, ám soha nem értenek szót velük, vagy hamar elvész az ideiglenes meghittség. Talán nem véletlen, hogy a műben Orten, az egyik "hős" elvetődik a nők városába, a hóban, fagyban nomád körülmények között élő asszonyokhoz, akik néha napokat utaznak férfi után, de mindig visszatérnek ide, és csak a lánygyermekek születésének örülnek. Noha a kép riasztó, az üzenet érthető: férfi és nő soha, de a notórius vágy örök.

A téma és az ehhez való viszony műfaji kavalkádot hoz létre: kis tragédiákat, burleszket, víziókat, anekdotákat - lírát ehhez mérten szándékosan nem. Az elégikus, fájdalmas hang a politikumban bújik meg, megfélemlített emberarcok lefényképezésénél: az egyik legmegrendítőbb jelenet, amikor az imádkozó nénike a templomnál megpillantva egy turistát, megrettenve menekül el a temetőből.

Az "elkerülhetetlen Lenin",

a háború, ´68 komorrá és dühössé teszi a narrációt, és inkább kitér a líra adta lehetőségek elől. Filozófiára és nagy gondolatokra áhítozunk? A létezés kizárólag az ismeretek felől hihető, csak azért viseljük el, mert tudunk róla és megszenvedjük? Az élet akarása másképpen működik Keleten és Nyugaton, de a konyhafilozófia most sem segít olyan konkrétumok megoldásában, amelyeket a szerző felvet: "Mi jobb, ha a sóvár tömeg arra biztat egy kétségbeesett munkanélkülit, hogy ugorjon le a tévétoronyról, vagy ha hasonló helyzetben egy milicista szigorúan felszólítja az illetőt, hogy azonnal másszon le, mert rongálja a szocialista tulajdont?" Az egyén itt is, ott is kicserélhető, mindig Végeken mozog és igazi Létét magán kívül, a kultúrájában hordja (hordaná). Ez pedig már vérbő posztmodern élmény, amit a dekonos kritikusokra hagyok, nekik külön bíbelődnivalójuk lesz a szöveg le- és felbontásával: ebben a jövőtlen regényben a nyelv idézi és lefedi a valóságot, a szereplők gondolatfutamai hosszú grammatikai kitérőkkel ábrázolják az eseményeket; a beszéd abszolutizmusának üressége találkozik a történelmi korszakokból való kiábrándultsággal.

Szeretnénk, ha a könyv még humoros is lenne? Akkor kotorjuk elő a kocsmapénzt, mert ilyen elképesztően groteszk és abszurd humorral ritkán futunk össze. Az orosz hajráideológia kifigurázása, a blöffök, viccek, önironikus megjegyzések sora áthidalja a kevésbé sikeres eszmefuttatásokat is.

Nagy Ágnes

Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997, 459 oldal, 950 Ft

publikálva
1997/18. (05. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...