Zene

Pontosan nem tudjuk, hogyan fejlődött ki korunk norvég elektronikus előadóiban/producereiben a szélesen vett külvilág jogos érdeklődését is felkeltő zenei szenzibilitás, de tény, ami tény: a beteg (igen tágan értelmezett) diszkózenékre pörgő világ vagy fél évtizede a lábuk előtt hever.

A világtalan zongorahangoló - ebben az egyetlen félig (vagy inkább félig se) igaz közhelyben paradox módon ott leljük ennek az oly hasznos, mi több, nélkülözhetetlen szakmának két, egymással szorosan összetartozó jellegzetességét: a vizualitás felettébb csekély szerepét, s ebből következőleg a tevékenység igencsak szolid kulturális reprezentációját. Azt tehát, hogy a zongorahangolás nem éppen hálás, a művészi fantáziát nyargalásra sarkalló tárgy, amiről izgalmas filmet készíteni jószerint lehetetlenség.

Hogy a hosszú beállítások és a sok duma alkalmazása a 21. században mennyire számít innovatív filmkészítési metódusnak, arról lehet persze szépeket mondani, de vitatkozni teljesen felesleges. Így van ez még az olyan bensőséges lelkiismereti drámák esetében is, mint Corneliu Porumboiu (vele készült interjúnk Nagy szó! címmel a május 13-i lapszámban) rendőri története, melyben a kis rendőr kis napjai kerülnek terítékre, hogy tudniillik neki sem könnyű.

Várnai Gyula kiállítására másodszor is elmentem, hátha elsőre nem értettem jól a dolgot. Hátha csak velem van a baj, és nem látom fától az erdőt, műtől a kiállítást. Alaposan meg kell fontolni, mielőtt leírná az ember, mert Várnainak ez az első nagy összefoglalója húsz év után, és a műveket, amelyeket a Stúdiótól a Ludwig Múzeumig a maguk konceptuális önállóságában lehetett eddig látni, most végre egyszerre mutatják be. A művek élete az addiginál kötöttebb rendszerben folytatódik, mert külön-külön mindegyik kiváló fogalmi entitásként működik, az egymáshoz, a helyhez, az időhöz és egyéb, nehezebben meghatározható tényezőkhöz (mint mondjuk a kurátori koncepció) való viszonyulásukat azonban először próbálják ki.

Van egy fősodor - amely nemigen sodor, néha csak cammog -, és vannak kacskaringók, kitérők és betétek; mindösszesen jól földagadt a Pintér Béla Társulat legújabb produkciója, a Szutyok. Ami amúgy pontosan erről szól, a szutyokról, noha ez itt tulajdonnév, az intézetből örökbe fogadott kamasz lány gúnyneve.

A dokumentumfilmes Maysles testvérek a hatvanas-hetvenes évek számos kisistenét lencsevégre kapták, megvolt nekik Brando, Capote és a Beatles. Nem maradtak le az altamonti koncert halálos késeléséről sem, de leghálásabb alanyaikra nem a koncertszínpadokon, hanem a gazdagoknak otthont adó Long Island-i East Hamptonban (NY, USA) bukkantak.

A Sick Of It All pontosan ugyanaz a hardcore-színtéren, mint mondjuk metálban a Slayer vagy a Motörhead: tiszteletre méltó munkássággal rendelkező társaság, ahol a zenészek már a pályafutásuk legelején rátapintottak valami kimondottan sajátosra, és azóta sem tértek le a kitaposott útról. Mindezt úgy, hogy nem nagyon sikerült gyenge albumot csinálniuk, mert nagyon okosan éppen akkor vonultak kicsit vissza a lemezkészítés-turné-lemezkészítés mókuskerekéből, amikor úgy érezték, hogy kezdenek megfáradni. A Based On A True Story négyéves szünet után készült, és pontosan olyan, mint amikor az ember feltöltődve és kipihenten egy máskor komolynak és felelősségteljesnek ígérkező feladatnak is habzó szájú lelkesedéssel vág neki.

A Metropolitanből egy éve élőben közvetített Hamupipőke-előadás semmit sem öregedett. És nem azért, mert már a bemutatón is öregecske volt (vannak ilyen produkciók), hanem mert a mesék kortalanok.

Irodalmi nemzet vagyunk, mi több, sokak szerint a kortárs magyar irodalom rég nem látott módon prosperál, nem véletlen hát, hogy boldog-boldogtalan író akar lenni, és se szeri, se száma az íróiskoláknak. A keresletet a piac alig győzi kielégíteni, mindezek tükrében viszont furának tűnik, hogy nálunk mindeddig hiányzott a nebulók tudásszomját kielégítő írásos oktatási anyag.

Valamikor réges-régen (úgy húsz éve), egy ősi, legendás birodalom szívében (valahol New York környékén) egy legény, kit kedveltek az istenek (Jordan Mechner programozó) belevágott élete kalandjába, és verejtékes munkával megalkotott egy varázslatos szerkezetet (a Prince of Persia elnevezésű PC-játékot), amivel leigázta az egész világot. És ami a titánok erejével (elképzelhetetlenül sok pénzzel) ajándékozta meg őt. Abban, hogy a találmány a számítógépes játékok (egyáltalán, a számítógépes mindenfélék) őskorában hatalmasat robbant, nincs semmi meglepő, elvégre hőse, egy mérsékelten izgalmas környezetben tüsténkedő herceg hihetetlen dolgokra képes: megy, ugrik, guggol és üt.

Az operaházi Májusünnep utolsó estéjét vitán felül a nagy basszista és még nagyobb énekes színész, Ferruccio Furlanetto fellépése ígérte maradandó élménynek, s a 61 éves művész nem is adott okot a csalódásra. Pózba merevült, szívszorítóan magányos Fülöp királya a kevés eszközzel, apró gesztusokkal is hatalmas színpadi effektusokra képes zenés színházi alakítás, a realista szerepformálás diadala volt, melyet a kisebb kopásaival együtt is változatlanul nemes és gazdag hang, Furlanetto valóban összetéveszthetetlen basszusa avatott megejtően érzékivé.

(1933-) kései pályája valósággal csoda. Megrettentünk, amikor a kilencvenes években hírét vettük halálosnak tűnő betegségének, és aztán hálát adtunk istennek 2004 áprilisában, amikor a Zeneakadémián mégis láthattuk egy felülmúlhatatlan Mahler Kilencedik-előadással.

hozta a sors, hogy három olyan magyar lemez került egymás mellé, amely messzire rugaszkodott a népzenétől.

Visszatekintve tiszta sor, hogy 1991-es lemezével, az úgynevezett fekete albummal a Metallica nem csupán pályafutása kereskedelmileg legsikeresebb munkájához jutott el (világszerte kábé 22 millió példány talált gazdára belőle mostanáig), hanem egyúttal abba a ligába is megváltotta a belépőjét, ahol a Rolling Stones, az AC/DC vagy mondjuk Paul McCartney serénykedik. Örökbelépő ez, alábukni ebből a magasból már nemigen lehet. Halálosan felboszszantotta a kemény magot a Load? Mindenki pocséknak gondolta a St. Angert? Sokan a legjobb indulattal is csupán középszerűnek a két évvel ezelőtti Death Magneticet? Mindez öltésnyit sem számít, a zenekar akkor is bármikor súlyos telt házak előtt kalandozhat szerte a világban, ha az elmúlt tizennégy évben a legizgalmasabb produktum, amihez a nevét adta, egy komoly magánéleti és zenekari krízishelyzeteket megörökítő dokumentumfilm, a Some Kind Of Monster volt.