Várnai Gyula kiállítására másodszor is elmentem, hátha elsőre nem értettem jól a dolgot. Hátha csak velem van a baj, és nem látom fától az erdőt, műtől a kiállítást. Alaposan meg kell fontolni, mielőtt leírná az ember, mert Várnainak ez az első nagy összefoglalója húsz év után, és a műveket, amelyeket a Stúdiótól a Ludwig Múzeumig a maguk konceptuális önállóságában lehetett eddig látni, most végre egyszerre mutatják be. A művek élete az addiginál kötöttebb rendszerben folytatódik, mert külön-külön mindegyik kiváló fogalmi entitásként működik, az egymáshoz, a helyhez, az időhöz és egyéb, nehezebben meghatározható tényezőkhöz (mint mondjuk a kurátori koncepció) való viszonyulásukat azonban először próbálják ki.
Az Ernst Múzeumban tehát olyan retrospektív kiállítást, kohéziós műegyüttest vártunk, amely visszamenőleg meghatározza egy művészi pálya karakterét, de alkalmi jelleggel reprezentatív egésszé képes összekovácsolódni. A nehézséget én az utóbbi feltétel megvalósulásában látom, akárhogy tekergünk, forgolódunk ugyanis, akárhogy próbáljuk azt a bizonyos mágneses mezőt magunk köré képzelni, valahogy mégsem sikerül. Vajon mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi húsz év kortárs művészetének egyik legizgalmasabb művészi teljesítménye kiállítási formaként nem tudott összeállni, miközben a helyszínen számos kiváló, auratikus mű látható? Egyáltalán nem biztos, hogy kiderül, de vegyük számba a lehetőségeket.
Az első gyanús elem a hely. Várnagy Tibor katalógusszövege szerint a kilencvenes évek művészetének centrális fogalma a hely volt mint "szociális, spirituális, ökológiai és még sokféle szempontból értelmezhető mező". Várnai művei nem egy esetben a "mező" helyszíni referenciáiként értelmezhetők, de korántsem valószínű, hogy a referencia egyirányú, és a hely nem hat vissza a mű karakterisztikumára. A mű és kontextusa közötti szoros viszony, a talált eszközök kontextusváltozása, a tárgyi "szegénység", valamint a fogalmi gondolkodás világosságra törekvő igénye közötti analógia határozza meg a munkákat, és az Ernst Múzeum mint passzív befogadóhely nem igazán tud ebbe kapcsolódni. Várnai a kezdetektől fogva az intézményi kívülállás alternatív pozícióját foglalta el, amikor ecset-festék helyett a dunaújvárosi Vasműből szerzett kacatokból akart összehozni valami nagyot, és utcán, török fürdőben, parkban, kisgalériák festésre szoruló falára applikálva képzelte el a tárgyait. Ebben a környezetben jól is működött minden, mert az objektek és a helyszínek szabadságigénye közel azonos volt, a közeg sterilitása pedig nagyjából elenyésző.
Az Ernst Múzeum mint a Műcsarnok kiállítóhelye maga a megtestesült kánon. Már jó néhány éve működik kortárs kiállítóhelyként, de szecessziós üvegablakával, márvány lépcsőfordulójával elég erős kulturális nehezéket jelent például egy konceptuális mű számára, amelyet az előcsarnokban helyeztek el. Ezekkel a feltételekkel mindenképp meg kell küzdenie annak a művésznek, aki nem direkt, provokatív nyelvezetben gondolkodik (mint például Wim Delvoye, akinek meg sem kottyant a tér XX. századi, polgári identitása), hanem visszafogott, finom, az absztrakciós lehetőséget nyitva hagyó tárgyegyütteseket hoz létre. A kurátor és a művész a lépcsőházi felvezetés után a semleges fehér hátterek kihasználására törekedett, a korábbi kiállításoknál már bevált beépítéseket használva a vetítéseknél, de ettől még erősebb az a benyomásunk, hogy az intézmény csak befogadja a műveket, de nem alkalmazkodik hozzájuk.
Várnai erős konceptuális művei ilyenformán, a hivatalos múzeumi intézményrendszer falai közé kerülve, feltűnően zártnak mutatkoznak. Külön-külön ez a zártság jót is tesz a munkáknak, mert a látásról, az érzékelés testi és szellemi korlátairól, a hangok manipulatív erejéről, a tudományos gondolkodás és a képzőművészeti nyelv összekapcsolásának játékos lehetőségéről szóló Várnai-művek aurája úgyszólván lépésről lépésre megtapasztalható. A konceptualizmus anyag- és fogalomhasználatának módszere nála az anyag iránti hallatlan empátiával indul, és olyan feszültségbe torkollik, amely teljesen egyénivé, az időtől független létezési móddá avatja a munkáit. Lehet, hogy ez az időtől való függetlenség is teszi, hogy a művek nehezen kapcsolódnak egymáshoz, mert hiányzik a perspektíva, amely összekapcsolhatná őket. A kilencvenes évek elején, végén, vagy épp a legutolsó években készült művek között nincsen distancia, mert nincs időbeliségük, amely elhelyezné őket a kortárs kronológiában. Az 1994-es Aura, amelyet a kilencvenes évek konceptuális emblémájaként használnak a művészettörténészek, tegnap is készülhetett volna. Az idő tekintetében Várnai műfelfogása klasszikus: állandóságra törekszik.
Saját, belső idő azért természetesen létezik. Sőt, időrétegek, mint a Tavirózsáknál, amely fizikailag fölfüggesztett zseblámpák láncolatából áll, de a padlóra vetülő, meleg fénykarikák a címmel együtt két különböző korszakba tartozó festészeti referenciát is fölidéznek: Claude Monet és Konkoly Gyula képeit, százéves eltéréssel. Egy régi függöny projekciója (Mint otthon) a személyes idővel való bánásmódról beszél, és bizonyos irányíthatatlan, objektív tényezőkről, amelyekre Hérakleitosz nyomán a kiállítás címe is utal.
Ernst Múzeum, megtekinthető augusztus 29-ig
