PALYA BEA: ÉN LESZEK A JÁTÉKSZERED Amióta Palya Bea olyan népszerű, mintha nem nép-, hanem táncdalénekesnő lenne, természetesen megugrott azoknak a száma, akik nehezen viselik, hogy eltántorodott a tiszta forrástól. Most például, tessék, ezeket a szakállas táncdalfesztiválos dalokat bújtatja a népzene köntösébe. Hallatlan...
Tényleg hallatlan, hiszen a hatvanas évek dalai eddig érintetlenek voltak a világzenénkben. De miért ne lehetne hozzájuk nyúlni? Mindenhez hozzá lehet, ezt lassan be kéne látni, csupán a késztetéssel és a jó ízléssel lehet baj.
Palya Bea akkor akadt ezekre a dalokra, amikor a Művészetek Palotájában zajló táncdalfesztiválos koncert egyik előadója lett. És akkortól kezdett velük mélyebben "azonosulni", amikor rádöbbent, hogy mekkora szerepük volt ezeknek a családja mitológiájában.
Az első lökéshez ennél nem kell, miért is kellene több. Ám ami a jó ízlést illeti, ott árnyaltabb a helyzet szerintem. És a hiba (szokás szerint) az arányérzékben van. Én úgy hallom legalábbis, hogy túl sok a csapongás, és közben túl sok a jele annak, hogy "alanyi jogán" amúgy egészen más irányba tart a zenekar. Márpedig ezektől a daloktól idegen az "elborulás" (Schlaflied) vagy az elnyújtott bevezető (Invocatio), nem kívánnak önfeledt improvizációt (Amerika), és India nélkül is elboldogulnak (Én nem akarok mindenáron férjhez menni) meg világslágerek (My Love Is Your Love, Part-Time Lover) nélkül is. Ilyenkor aztán roppant bizonytalan tudok lenni, mert olyan, mintha valami kész átverés show zajlana éppen...
Pedig tudom, hogy nem. Ráadásul egy csomó ragyogó feldolgozás is hallható - épp elég ahhoz, hogy biztosra vegyem: fele ekkora (vagyis csak negyvenpercnyi) terjedelemben egy pompás "játékszer" adódhatott volna ebből a korongból. Mert a rezes-roma Utánam a vízözön kimondottan zseniális, az Énmellettem elaludni nem lehet is messze izgalmasabb az eredetinél, de szerethető a Nagy utazás és az Add már, Uram, az esőt! is, és még lehetne kapirgálni, nem beszélve (a már ismert) Szőke Anni balladájáról.
Kitűnőek a muzsikusok, az akusztikus (már-már kamarazenei) hangvétel is teljesen oké: és bennem mégis rossz érzés maradt: mintha egy ideig nem akarnám ezt a lemezt újra hallgatni... (Sony Music, 2010) **** alá
ZUBOLY: VIRÁGOZTASS ENGEM A népzenébe szívesen kever popzenét a Zuboly is, csak mivel nem olyan népszerű, mint Palya Bea (vagy a Csík zenekar), tőle ezt nem veszik zokon a szakmában. Meg persze azért sem, mert a Zubolynak épp ez a keverés (konkrétan: a mindent mindenbe keverés) az egyik fő ismertetőjegye. Egyszerre népzene, dzsessz, pop-rock, diszkó és komolyzene - színre, korra, felekezetre és rangra való tekintet nélkül. Az egyik pillanatban Rózsa Sándor, a másikban egy Kispál és a Borz, a harmadikban rap, aztán vissza, majd az El Condor Pasa - és még csak az első szám (Esmét esik) közepén tartunk a második Zuboly-lemezen. Ennyire "zavaros" forrásból zenekar még nem merített Magyarországon, s emiatt feltétlen elismerésre méltó, de számunkra ugye nem a mennyiség, hanem a minőség a döntő. Sőt nem is a minőség, inkább a hatás.
Az Ágoston Béla vezette (bő öt éve alakult) Zubolynak igazán kiváló zenészek a tagjai, a falevéltől a beatboxon át az ütőgardonig (továbbá fúvós hangszerek, kalimba, dob, lemezjátszó és így tovább) magabiztosan tájékozódnak a maguk teremtette "hangzavarban". Elegáns szóval ezt kollázstechnikának nevezhetnénk, de abból nem derülne ki, hogy mennyi a nyelvi és zenei poén. Márpedig annyi, hogy szinte az egész csak arról szól. (Leszámítva a Virágos kenderem című számot, ami úgy kerek sláger, ahogy van.)
Na és itt jön az, amikor a hatással valami macera van. Azt hiszem, az a gond, hogy egy jó hangulatú koncerten az ember szívesen átadja magát az efféle könnyedségnek, és jókat derül közben, de egy rossz hangulatú lemezjátszó előtt valami hiányérzet van. Mert mintha kiölné egymást a sok ötlet, végül nem történik semmi, márpedig valaminek történnie kéne, különben az egészet miért...? (Megadó Kiadó Kft., 2010) *** és fél
NAPRA: HOLDVILÁGOS Én a Napra együttes első, Jaj, a világ! című lemezét is szerettem, miért is írtam volna különben, hogy "az elsőtől az utolsó hangig jól kitalált és jól megvalósított számok sorakoznak a korongon, amikben nemhogy pontosan értik, de szinte ugyanazt a nyelvet beszélik a népi hangszerek, mint a zongora, a dob és a gitár. Férfiének, női ének, lendület, erő, svung és líra, együtt van itt minden." Mindez érvényes a Holdvilágos esetében is, na de valami történt közben, amitől a második Napra-album még jobb lett.
Az történt, amiről a Narancsban ugyancsak megemlékeztünk: a "gitárprímásként" elhíresült Both Miklós zenéket szerzett Radnóti-versekre. És azokkal a darabokkal új utak nyíltak. Személyesebbek, felkavaróbbak. Olyanok, amiket már a közben születő Napra-számok sem kerülhettek meg.
A háttérben persze végig a szokásos módon egyensúlyoz a rock és az etno - nem fog csalódást érezni, aki a megszokott ízekre vágyik. Ahhoz ott van a Szerettelek sok ideig, az Egy kis csárdás vagy a Rég. És a többi. De mondom, ez a Napra valami mást is tud: azt, amitől összeszorul a gyomor. Ami nagyon messzire mutat. Valahová fel. Mint például a Hang a hangból című számban, vagy akár a "törékenyen szárnyaló" - máskülönben szokatlanul rádióbarát - Balladában. Szóval egy szó, mint száz: ez a Holdvilágos Napra beért. (FolkEurópa, 2010) *****
