Dokumentumfilm - Hangosfilm - Lilian Franck - Robert Cibis: Zongoramánia

Zene

A világtalan zongorahangoló - ebben az egyetlen félig (vagy inkább félig se) igaz közhelyben paradox módon ott leljük ennek az oly hasznos, mi több, nélkülözhetetlen szakmának két, egymással szorosan összetartozó jellegzetességét: a vizualitás felettébb csekély szerepét, s ebből következőleg a tevékenység igencsak szolid kulturális reprezentációját. Azt tehát, hogy a zongorahangolás nem éppen hálás, a művészi fantáziát nyargalásra sarkalló tárgy, amiről izgalmas filmet készíteni jószerint lehetetlenség.

A világtalan zongorahangoló - ebben az egyetlen félig (vagy inkább félig se) igaz közhelyben paradox módon ott leljük ennek az oly hasznos, mi több, nélkülözhetetlen szakmának két, egymással szorosan összetartozó jellegzetességét: a vizualitás felettébb csekély szerepét, s ebből következőleg a tevékenység igencsak szolid kulturális reprezentációját. Azt tehát, hogy a zongorahangolás nem éppen hálás, a művészi fantáziát nyargalásra sarkalló tárgy, amiről izgalmas filmet készíteni jószerint lehetetlenség. Így a jó nevű Steinway cég kijáró munkatársát, a leleményes és hozzá nagyon is szemes Stefan Knüpfert bemutató 2009-es osztrák dokumentumfilm sem készteti körömrágásra a nézőt, de azért rokonszenves igyekezettel fáradozik a jeles zongoraművészek keze alá dolgozó technikus bemutatásán, s egyúttal a hangok, a laikus számára Dolby Surround-hatással is észlelhetetlen akusztikus nüanszok érzékeltetésén. Természetesen az ilyen zsánerben létfontosságú halvány túlspilázás segítségével, ami kis jóindulattal és empátiával már-már kalandossá avatja az ifjú Lang Lang heves temperamentumát kiálló masszív zongoraszék felkutatását, vagy különösképpen a perfekcionista Pierre-Laurent Aimard Bach-felvételeinek zongorapreparációs előkészületeit. Az elkötelezettség, ha tetszik, az alázat ugyanis valóban átjárja e másfél órát, s a szerencsés kézzel kiválasztott főhős humora is jótékony hatást gyakorol a nézőre. A szorgos és fáradhatatlan háttérember az előtérbe lép, s egyre csak keresi-kutatja a tökéletes hangzást, miközben a zongora fejedelmei ez egyszer mellékszereplőkké válnak, s ki a kukacosságig bakafántosan, ki meg imponálóan bölcs eleganciával kommentálja zongorahangolónk fáradozásait. Az utóbbi megközelítés a búcsúkörét tartó Alfred Brendelé, akinek rövid fölbukkanása már önmagában figyelemreméltóvá teszi Robert Cibis és Lilian Franck filmjét.

A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.