Zene

Atermet, amelybe Jókai tárgyakban tobzódó lakosztályain keresztül jutunk, három óriási, paravánra kasírozott városképrészlet tagolja egyfelől. A barna árnyalatokban gazdag századfordulós fotók mintha be lennének havazva. Közelebb lépve látni, hogy a forgalmas metropoliskivágatokat számítógépes festőprogram pettyegette tele, illetve fehérítette ki, nem is annyira Seurat pointilista modorában, inkább Van Gogh vaskos ecsetvonásaival. Mi ez a "fehér csönd"? A költő életszíntereinek végérvényes múltba helyezése? "Ördög-lepel, a könnyek és csókok alkonyatán"? Némi találgatás után a francia feliratok alapján azonosíthatom Párizst, az Opera kávéházról ráismerhetek a Klösz-kori Andrássy útra, a harmadik képről pedig magabiztosan kisütöm, hogy az csakis Nagyvárad lehet, a Vér városa. Hipp-hopp, fél lábbal már benn állok

Assisi Szent Ferenc neve a katolikus legendáriumnak olyan gyűjtőfogalma, amely köré - szegényes történeti okadatoltsága folytán - az utókor lelkesedése igen ellentétes gondolatrendszereket és magatartásmintákat csoportosíthat. Emlegetik őt egyházukhoz hű katolikusok, liberális protestánsok és társadalomreformer ateisták, alakját megidézik környezetvédők, a békemozgalom hívei, s főleg azok, akik az erkölcs-, hit- és értékromlás szókincsével ecsetelik újabb korok csüggesztő jegyeit. Az első jelentős Ferenc-kutató, a protestáns Paul Sabatier a reformatorikus hagyomány ősét sejti benne (1894-ben megjelent könyvét az egyház azonnal tiltott kötetnek bélyegezte). Evangéliumi szegénységet hirdető figurája számtalan nyomot hagyott a 20. század művészetében (Rilke, Hesse, Luise Rinser, Julien Green, Olivier Messiaen). Kései rendtársa volt Maximilian Kolbe, aki Auschwitzban mártírhalált halt egy sokgyerekes családapa életének megmentéséért. De kései rendtársa volt "Ördög testvér" is, az a horvát ferences barát, Miroslav Filipovic-Majstorovic, aki - a jasenováci koncentrációs tábor, a "horvát Auschwitz" parancsnokaként - több tízezer ember bestiális meggyilkolásáért felelős (lásd Edmond Paris könyvét, Genocide in Satellite Croatia vagy Hory/Broszat művét, Der kroatische Ustascha-Staat).

Képes Gábor második kötete - első látásra így tűnik - szépen beleilleszkedik az utóbbi évtizedeknek a Petri-Tandori-Orbán Ottó nemzedék fellépésével létrejövő költészeti hagyományába. A versek visszavonják a költői megszólalás pátoszát, a lírai alany kitüntetett, középponti szerepét, az ezt feltételező emelt nyelvhasználatot stb. A megemelt verskezdést azonnal át is ironizálja, a halál súlyos költői toposzát szétírja a Zárlat című vers: "Halott vagyok, körbeölelnek a lángok, nem kell, hogy vezess, Múzsa, kitalálok." A költészeti hagyományt nagy előszeretettel forgatja ki, eljátszik vele. Egy szerelmes versben a híres catullusi sorokat idézi meg, de a súlyukat eltünteti: "csöngetek kinyitod az / ajtót ott állok én kicsit lefogytam, / ó, diet". Az odi et amo, a gyűlölök és szeretek kínjából fogyókúra-népszerűsítés lesz, olyan eszköz, melylyel a kedves - esetleg - megnyerhető. Ettől akár még unhatnánk is a dolgot, láttunk már ilyet, tele van vele a padlás. Csakhogy ez a kötet - mint az eddigi idézetekből látható - teljes mértékben nélkülözi a szembefordulás pátoszát is, a leépítés programszerűségét. E kötettől teljesen idegen a lázadás, számára ez a megszólalás már lírai anyanyelv. A kötet humora nem szatirikus (mint Petrié vagy Orbán Ottóé). A szóviccek, a mondatszerkesztési csavarok, kétértelműsítő enjambement-ok az eldönthetetlenségek, a legkülönbözőbb stílusrétegek egymásba játszatása, a különböző jelentéskizökkentő, képfelbontó trükkök nem a Képest megelőző hagyomány érvénytelenítésére törekszenek. A "csak egy személy" (Petri) elhivatottságát, az elszakadás pátoszát is ironizáló szemlélet legszebb példája a kötetben a Szerelem, Réka, párbaj. "Másvilágra költözött / lelkemet / mint gizgazos telkemet / e kopott toposzt / legázolni" - áll a versben. Az első gesztus a lélek régi toposzának elvetése, kopottá minősítése. A lélek és a telek azonosítása azonban nem engedi itt lezárulni az olvasást. Hiszen így nemcsak lelkem, hanem telkem is kopott toposz, vagyis - a görög toposz szót lefordítva - kopott hely.

Virginia tolla még serceg a papíron, amikor rám tör a felismerés: elkerülhetetlen volt, hogy egyszer valaki filmre vegye, amint Woolf köveket tesz a zsebébe, és besétál az Ouse folyóba. Mondják, az irodalom attól különb a filmnél, hogy mozgásba hozza az ember fantáziáját. Megképzik előtted, amit olvasol, míg a moziban a rendező képzi meg helyetted. Annak idején nem akartam látni Virginia Woolf öngyilkosságát, elsunnyogtam a dolgot, és most utolért a büntetés. Amúgy Az órák nem rossz film.

Öt évvel a nagy székesfehérvári posztumusz életmű-kiállítás után most egy kis keresztmetszet látható a festő, díszlettervező és filmkészítő Donáth Péter (1938-1996) festményeiből és fotogramjaiból, s ez több szempontból is nagyon fontos. Egyrészt nyilván azért, mert a koncentrált válogatás az amúgy sem túl tág körben és élénken ismert művész emlékezetben tartásához igencsak hozzájárul, másrészt az idő, a valóságos és művészettörténeti idő különös ritmusváltásai meglepő-megható módon követhetőek Donáth kis képeinek tükrében.

Egyetlen autodidakta képzőművészt ismerek, aki tevékeny és szorgalmas élete során sem tanult meg rajzolni, és akitől mégsem ráz ki a hideg, sőt imádom - ez Kassák.

Az író 1926-ban kezdte közölni - hírlapokba szerteszórva - kurta kis típusriportjait: előbb foglalkozási ágak szerint közeledett anyagához, majd életkori és nemzeti adottságok alapján új krétarajzcsoportot alkotott, s ezt közben kiegészítette egy-egy - rokonairól készített - tárcanovellájával. Az első csoport írásai, még Kosztolányi életében, Alakok címen láttak napvilágot, az egész cikkegyüttes pedig később, már az író halála után, Bölcsőtől a koporsóig címen került az olvasók kezébe. A Noran Kiadó gyűjteménye - a könyvborító fogadkozása szerint - az első (de reméljük, nem az utolsó) teljes körű szöveghalmaz. Egy ilyen tékozló gazdagságú, páratlanul eleven szellemű tárcaíró esetén mindig számolnunk kell azzal, hogy utódnemzedékeknek váratlan, ma még lappangó ajándékokkal szolgálhat.

Mint tudjuk, Magyarország írott történelmének monumentális épülete nagyjából száz éve áll, s azóta is folyamatosan a felújítás állapotában leledzik - ami rendjén is való, elvégre a történettudomány, ha hagyják, végzi a dolgát, s nem eredménytelenül. A múlt átértelmezésének nagy munkája során végül úgyszólván egyetlen történeti figura maradt a maga változatlan helyén: Szent István, az Alapító Atya, akinek historiográfiai helyét alighanem Szörényi-Bródy népfrontos rockoperája betonozta be véglegesen. Vagy mégsem?

Van egyfajta, tipikusan magyarfilmes, szomorúságos és reménytelen, nagyon mélyre bukva szociózó attitűd és hangulat, amire a legközhelyesebben szokás hivatkozni nem is tudom, milyen, de nem feltétlenül rokonszenves körökben, hogy ez az, amiért nem és nem, inkább legyen a plázamozis hülyeség. Nekünk, önsorsrontóknak pesze mit sem számít ez, most már mindegy úgyis, a remény - mert látványos biztatást nyer olykor - valami filmvégi megnemesbedésre úgyis megmarad, a csalódás pedig vállvonást sem ér. Ez a film is ilyen reményerősítő dolog, pedig a végkifejlete maga a vakvágány, a tömény nihil, habár a kiindulás sem volt az a boldogságot ígérő, boldog tombolás. Fiú börtönből ki, miközben lány egy mosószalon hátsó fertályában szül éppen, pénzért továbbadni a gyereket máris másik lánynak, aki fiúnak a nővére történetesen. Fiúnak bejön lány és majdnem viszont, csak hát fiú egykori és leendő, sötét üzletekben kavaró munkáltatója, egy nyomorult, sunyi alak dugja lányt, fiú haverja már nem, de a gyerek még tőle van. Útlevél kell fiúnak - kap is -, húzna el, lány viszont a gyereket akarná vissza mégis, fiú őrlődik lány és nővér, felcsillanó vágyak és a lehúzó tények között - aztán minden eddiginél szarabb szar lesz mindenből, tovább is van, mondjam még? A legsúlyosabb nyomasztás és depi.

Mingus Big Band: Tonight at noon... Three or four shades of love

Egy író összes műve többnyire csak hátországa azoknak a műveinek, amelyek érdemesek az elolvasásra. Az irodalmároknak érdekes lehet minden kis adalék, de ők, e hátország térképészei, csak ritkán sietnek segítségünkre: hajlamosak teljesen belefeledkezni a zegzugos úthálózat felderítésébe. Lássuk, mit művel telhetetlenségük egy olyan, jobb sorsra érdemes szerzővel, mint Karinthy Frigyes.

Telihay Péter bolyong az országban, és váltott színházakban Csehovot rendez. Most Szolnok felé került egyet, és Spiró György fordításában az Ivanovot vitte színre. Telihay szemlátomást nem bírja az ideális körülményeket, irtózik a tökéletes szereposztástól - és kedvét leli a megannyi képtelen nehézségben.

Néhány évvel ezelőtt a világ egyik legismertebb bulvárhetilapja, a Paris Match lelkesen számolt be arról, hogy elkészült a híres fotográfus, Bettina Rheims és a nekik nem kevésbé ismert művészettörténész, Serge Bramly kötete. Ahogy a lap fogalmaz: szuperprodukció képekben egy szupersztárról - célozva szellemesen a filmes előképre -, s hogy lássa az olvasó, mennyire minden szuper ebben a projet-ban, adatokkal is szolgál. A két nagy karmester (így hízelkedik a Paris Match Rheimsnek és Bramlynak) két évig dolgozott a művön egy 17 tagú csapat élén, melyet időről időre kiegészített néhány alkalmi sztájliszt, fodrász és dekoratőr; 250 szereplőt alkalmaztak a jelenetekhez, s mindez nagyjából kijött 250 000 euróból, melynek egy részét (az arány titok) a francia kulturális minisztérium fizette ki. S lőn: megjelent az I.N.R.I. című kötet, mely az újság szerint aztán egy picit fölborzolta ugyan a katolikus egyház némely klerikusának kedélyét - egy bordeaux-i pap meg is próbálta rávenni városa könyvesboltosait, hogy ne árusítsák a művet -, de komolyabb bajt nem okozott.

Az biztosan jó, hogy a félkegyelműt ezúttal idiótának mondják. Nemcsak azért, mert Dosztojevszkij regényének végül is ez a címe, hanem azért is, mert a bevett címben rejtőző régies íz - szép ugyan, mégis - fölös eufemizmus. Miskin idióta - és kész.