Egyetlen autodidakta képzőművészt ismerek, aki tevékeny és szorgalmas élete során sem tanult meg rajzolni, és akitől mégsem ráz ki a hideg, sőt imádom - ez Kassák.

Mit összegyötörték a festőnövendékeket a múlt század eleji "művészeti laktanyákban" a szigorú, kék köpenyes tanárok a kompozíció, a tónusok, a klasszikus anatómia törvényszerűségével! Ki gondolta volna akkor, hogy egy festmény nonfiguratív is lehet, és a legfontosabb, amire egy művésznek szüksége lesz: az arányérzék. Pedig az arányérzéket tanítani nem lehet, talán egy kicsit fejleszteni, mivel az is adottság, mint a szép énekhang, a színérzék vagy vendégségben a hazaindulás idejének pontos eltalálása.

Kassáknak remek arányérzéke volt. Amit a munkájában megkonstruált, az annyi elemből állt, amennyi a rajzi építményt stabillá tette, és pont annyi ideig készülhetett, mint amennyit az adott gondolat megérdemelt. Fürge keze nyomán nem "terhelték" meg a kivitelezést a nemes anyagok, nem fékezte óvatos műgond - élvezte és érezte, hogy amit frissen létrehoz, az saját kora legszebbik arcához hasonlít. Ez a páratlanul ideális helyzet erőt, tartást adott, és hitelesítette minden cselekedetét a kortársak előtt. Az első alternatív sztár volt. Fekete, lehajtott szélű kubikos- kalapja alól kilógó hosszú hajtincsein, gallér nélküli, ropogós orosz ingein (rubáska), szegényes ünneplőt öltő, proletárművész fazonján a Rippl bácsi piros barettjéhez szokott szalonsznobok sokat élcelődtek, de elvbarátai, elvtársai számára ő idol, próféta volt. Mellesleg

a fekete trikó, sötét zakó

összeállítást, amely ma minden haptákba vágott ezredvégi művész egyenruhája, ő már a 20-as években viselte. A Pécsi József fotóműtermében készült portrésorozatban olyan magabiztosan pihenteti lábát egy masszív, lapos hokedlin, mintha a holland De Stijl főnöke volna. A magyarországi konstruktivizmus "főnöke" volt.

Képarchitektúrájában, montázsaiban, kemény, fekete-fehér metszeteiben, a 20-as évek elején, dolgos, bécsi emigrációjában leckét adott a 20. századi progresszivitás fogalmából a hazai festőtársadalomnak. 1926-ban hazatérve tevékenysége átalakult, "az élet forradalmából az életforma szorgalmas reformja lett". A nonfiguratív, geometrikus kompozíció formai elemeit az alkalmazott grafikában használta fel (plakát, könyvcímlap, embléma-, pavilontervek). "Élni kell!" - ordította Görbe János a Talpalatnyi föld című filmben, cserbenhagyva a sztrájkoló zselléreket. Hát igen, akárcsak Bortnyik, Kassák is megpróbálta saját, hiteles kreációival kiszolgálni a 30-as évekre az avantgárd fragmentumaival elárasztott reklámipart. Kinek volt nagyobb joga tervezni, ha nem Kassáknak, az úttörőnek? (Erősen gyanítom, hogy a nagy pengők mégsem hozzá gurultak.) Két évtizeden keresztül nem is nagyon festett, csak írt, szervezett, és megpróbálta túlélni a nyomort, a nyakába akasztott pereket, a háborút.

1946-ban, az új magyar állam a kitelepített békásmegyeri sváb lakosság üresen kongó házait íróknak, képzőművészeknek ajánlotta fel. Sokan csak hétvégi pihenőhelynek, műteremnek használták, de Kassák lakásnak, mivel otthona az ostromkor megsemmisült. A ház rettenetes állapotban volt, kétkezi munkával hozta rendbe. Képzőművész szomszédai a békásmegyeri Kőbánya utcában: Borbereki Kovács Zoltán, Domanovszky Endre, Gadányi Jenő, Gyarmathy Tihamér, Hincz Gyula, Kerényi Jenő, Kontraszty László, Szondai Sándor, Vedres Márk, az írók közül Darvas József, Veres Péter. Segítőkész, baráti hangulatban teltek a nyarak, kertészkedtek, gyümölcsöst telepítettek, tervezték az új Magyarország kulturális jövendőjét. Az idill azonban csak 1949 fagyos politikai fordulatáig tartott. Kedves szomszédja, Darvas József az Írószövetség gyűlésén megtámadta. Kassák sorsa megpecsételődött. Egyetlen békásmegyeri jó barátja maradt, a szintén kiközösített és meghurcolt festő, Gadányi Jenő, aki az egyre szomorúbb hangulatú, magányos és kortársaiban csalódott Kassákot újbóli rajzolásra biztatta. Az izgalmas 20-as évek már messze járnak, a konstruktivizmus expanziója véget ért. Kassák, az újító

mindent elölről

kezd. Itt az ideje megtanulni rajzolni. A Kassák múzeumbeli kiállítás ezt az érdekes, de személyes sorsában is nehéz időszakot dokumentálja.

Az avantgárdos időkben úgy tűnt, hogy a festőmesterség elsajátítása nélkül is elboldogul, de 60 évesen azzal kellett szembesülnie, hogy ha a "látvány emlékképeit" a költészetében, prózájában jelen lévő személyes erővel és pontossággal szeretné ábrázolni, az bizony kimunkált rajzi eszközöket igényelne. A háza kertjében, a szemközti domboldalon talált ábrázolni való motívumokat, de próbálkozásait megnehezítette az a jól látható, reménytelen igyekezet, ahogyan a tónusok rajzi struktúráit próbálta létrehozni. Mintha egy zenész egy időben játszana és gyakorolna a nézők előtt. Megható látni, ahogyan a szigorú, idős harcos szűkíteni kénytelen festői eszközeit a fekete tus lazúros árnyalataira, felváltva olykor a rajztollat, amelynél nincs "árulkodóbb" szerszám. Néhány állat- és emberportrét azért remekül összehoz. Sajnos figurái, egykedvű fejei kissé Cocteau és Léger modorában készültek, és fájdalmasan mutatják az elszalasztott stúdiumok hiányát. A tárlaton bemutatott, fotográfusok által megörökített békásmegyeri mindennapok Kassákját öröm nézni - rövid gatyában fűrészel, pulival barátkozik, és szép, fehér terítős kerti asztalnál dolgozik -, de ha bravúrosan rajzolta volna meg a kertjében kapirgáló tyúkját, akkor sem cserélném el azt a Ma folyóirat címlapjára készített, gyűrött, 1921-es fotómontázsáért.

Szőnyei György

Kassák Múzeum; nyitva: március 16-ig