Hogyan működött a királyi udvar mint hatalmi - kormányzati, igazságszolgáltatási, kulturális - centrum, miként folytak a mindennapok, milyen formák között közlekedtek egymással a különböző rendű-rangú emberek? Ideális esetben ilyesfajta kérdésekre vár tárgyiasult - de legalább tárgyakkal alátámasztott - válaszokat az ember még egy ennyire távoli korszakot idéző kiállítástól is. De azt is tudjuk, hogy ideális esetről a legkevésbé sem beszélhetünk, hiszen Mátyás király udvarának/udvarainak reneszánsz pompájából szinte mindent megsemmisítettek a következő évszázadok. Különösen ezzel a korszakkal kapcsolatban van okunk sopánkodni történelmi katasztrófáink miatt, mert az itáliai reneszánsz első fogadó országa történetesen a mi - akkoriban nem is kicsiny, jelentéktelennek pedig végképp nem mondható - hazánk volt, csak hát az akkor felvirágzó udvari kultúra a továbbiakban nem indulhatott organikus fejlődésnek, és Mátyás uralkodása a művészet- és tudománytermelés szempontjából időbeli zárvány maradt.
A nem teljesen tisztázott - a legvalószínűbben havasalföldi - eredetű Hunyadi család Zsigmond király, később német-római császár uralkodása idején emelkedett fel az ország hatalmasai közé, akiknek a szövetségkötései, intrikái és árulásai lehetetlenné tették az Árpád-ház kihalása után egy új őshonos dinasztia trónra kerülését. Az, hogy Mátyást végül, 1458-ban (vagyis 550 esztendeje, és pontosan ez a mostani "Reneszánsz év" apropója), 15 éves korában királlyá koronázták, főleg anyai ági felmenőinek, a Szilágyi családnak köszönhető. Kérdés viszont, hogy az ifjú király magától ismerte-e föl, hogy saját hatalmának megszilárdítását a főnemesi családok - köztük a támogatói - visszaszorításával kell kezdenie. De a kiállítás nem tűzte ki feladatául az ilyen, nem feltétlenül muzeológiai kompetenciát igénylő kérdések vizsgálatát, egy-egy jellemző és erőteljes tárggyal, szimbolikusan utal az előzményekre, hogy aztán a lényegre, Mátyás környezetének a súlypontról súlypontra haladó bemutatására térjen. Ne várjunk tehát részletekbe menő életmód-történeti érdekességeket: a rendelkezésre álló anyag szűkösségét a legszebb, esztétikai élményt kínáló tárgyak bemutatása ellensúlyozza. Ennek érdekében több tucat külföldi gyűjteményből kölcsönöztek kiállítási tárgyakat: festményeket, domborműveket, Corvinákat, érméket.
Mátyás király apja, Hunyadi János Zsigmond király kíséretében maga is megjárta Itáliát, fia neveltetését pedig Vitéz János akkori váradi püspökre, későbbi esztergomi érsekre, a család feltétlen hívére bízta, akinek a keze alatt nyelveket tanult és megismerte a humanista műveltség elemeit. De - és ezt a kiállítás határozottan jelzi - a budai és a visegrádi udvar szellemének, kultúrájának megteremtésében és izmosodásában döntő szerepe volt nehezen megszerzett második feleségének, az őt majd húsz évvel túlélő Aragóniai Beatrixnak, a nápolyi király leányának, aki Magyarországra hozatta azokat az itáliai tudósokat és művészeket, akiknek a műveit csodálhatjuk. A kifejezés persze túlzott, hiszen ilyen távoli korszak teljesítményeihez nem lehet ennyire közvetlen viszonyunk - ám a távolság (és a kiállítás rendezőinek ebbéli szándéka) sem fátyolozza el egy-egy darab szépségét. Itt van például Giovanni Dalmata szépséges fehér márvány madonna domborműve, amit persze nem Visegrádon vagy mondjuk a diósgyőri várban találtak, hanem Padovából adtak kölcsön erre a kiállításra. Giovanni Dalmata, mint a névből sejthető, nem itáliai, hanem dalmát volt - számos, Budán tevékenykedő társához hasonlóan -, és valójában Ivan Duknovicnak hívták. Diósgyőr pedig úgy kerül a történetbe, hogy egyfajta "királynői várként" használták régóta, és egy itt talált madonnatöredéket szintén a dalmát mesternek tulajdonítanak. Csakhogy ezen nem láthatók arcvonások, mert leverték őket (mintha honunkban is dúlt volna a kép- és szoborromboló francia forradalom), a megmaradt részletek viszont sejtetik a hasonlóságot, továbbá azt is, hogy szerencsésebb történelmi környülállások mennyivel érzékletesebb darabjait őrizték volna meg a múltunknak.
Örvendetes mozzanata a tárlatnak a királyi udvar anyagi viszonyainak a bemutatása, amely pénzérmékben és egy királyi kincstartói felszólításban materializálódik. Itt végre kiderülnek a különféle pénzegységek (obulus, denár, garas, forint) egymás közti viszonyai, valamint az is, hogy az adók beszedése hogyan függött össze Mátyás dinasztikus törekvéseivel, hiszen ő maga is a császári címre tört, miután pedig Beatrix nem esett teherbe, egy osztrák polgárleánytól való törvénytelen gyermekét készítette föl arra, hogy az utóda legyen. Beatrix ezt olyannyira zokon vette, hogy Mátyás halála után, a királyválasztási huzavonák idején a cseh király, II. Ulászló mellé állt Corvin Jánossal szemben, és csak tíz év múlva, befolyása és vagyona megfogyatkozása után tért haza Magyarországról.
Ami a mindennapi udvari életet illeti, ezzel kapcsolatban a kőfaragványok mellett például kályhacserepeket és padlócsempéket mutat föl a kiállítás - az utóbbiak közül a nyitott könyvet ábrázolók tűnnek ki esendően mulatságos emelkedettségükkel, jelezve mindazonáltal a tudós elmélyülés rangját a királyi környezetben. Az asztali edények között nincsenek olyanok, amelyek mondjuk egy étekfogó rangját pozicionálhatnák az udvari rangsorban, a Corvina-kötetek pedig eleve nem az udvari valóságot illusztrálják, hanem azt a szimbolikus világot - például a vallási élet terén -, amely az uralkodás fényének megjelenítésére hivatott. Az udvari történészek feladatai közé tartozott a korban szokásos, ősidőkre visszanyúló, tehát igencsak fiktív családtörténet kidolgozása a dinasztikus remények alátámasztására. De hiába függenek a pecsétek seregestől Corvin János "liptói herceg" és az országnagyok 1490-es szövetséglevelén, a királyi hatalom továbbörökítéséből semmi sem lett, a magyarországi kultúra- és művészetpártolás története pedig jó hosszú időre véget ért.
Budapesti Történeti Múzeum, június 30-ig
