Dunai Ferenc Van Gogh szerelme címû darabja a tatabányai Jászai Mari Színház elõadásában egy óriási csúszdán játszódik - Izsák Lili színpadképe veszélyesen beszédes. Egyszersmind mutatja a rendezõ, Simon Balázs erõs szándékát arra, hogy elbillentse a darabot a vízszintes-reális síktól, hogy mást - esetleg többet - meséljen el általa, mint egy különlegességében is szokványos szerelmi történetet.
Nem mondhatni, hogy sikerült volna a billentés. Dunai Ferenc darabjának drámai magva ugyanis a darab szövetén kívül létezik - a nézõ tudatában, illetve abban a biztos tudásban, hogy Vincent Van Gogh nagy festõ volt. Ha nem lett volna az, illetve ha nem tudnánk, hogy az volt, csöppnyi érdekességet sem lelnénk a megesett kokott és a nyomoronc festõ történetében; kivált, ha ez a bizonyos szerencsétlen sorsú kurva Sárosdi Lilla eléggé fegyelmezetlen, túlhabzó alakításában maga sem látszik tudatában lenni annak, következésképp eljátszani sem tudja, micsoda zseni mellé kavarta a sors. Igaz, Kovács Krisztián sem tudja elhitetni, hogy nagy tehetség csúszik itt alá.
Vannak apró játékok, egy-egy villanás, amelyek a darabtól nagyjából függetlenül megérzékítenek egy súlyos egzisztenciális problémát: a zseni inkompatibilitását saját korával, a szerelmi viszonyaiban, az anyagi érvényesülésben, a létezésben. Ezeket többnyire nem a fõszereplõ páros, hanem részint Theo, a festõ testvére szerepében Horváth Sebestyén Sándor, leginkább pedig a "házibarát" (így írja a színlap, de barát-mûkereskedõrõl van inkább szó, aki ugyancsak szívesen rákavarodna a kis kurvára), Egyed Attila közvetíti. ' a maga cinikus életrevalóságával érzi, hogy nem mindennapi tehetség vergõdik a szemünk elõtt, ennél többet a szerepe nem tesz lehetõvé. Simon Balázs rendezése nagyrészt a darab kínálta melodramatikus csapdák elkerülésére szorítkozik, és közben egyre a mélyréteg után kutakodik. Utóbbi nincsen - tehát hiába.
- ki -
Jászai Mari Színház, március 8.
**
Szilágyi-Nagy Ildikó Valami jó testnyílás címû elsõ kötete antinovella-gyûjtemény. Beckett és Ionesco óta az anti- elõtag irodalomra értett használata jelentõs többlettartalommal bír - ám most szó sincs ilyesmirõl, az anti az anti, és semmi több. Vagyis: Szilágyi-Nagy Ildikó egy-két oldalas novellakezdeményeiben (és ami nagyobb baj: az azokat olvasó gyanútlanban) nem történik semmi, amely semmit hovatovább nem sikerül kompozícióba rendezni. S ezt a semmit nem sikerül úgy ábrázolni, hogy mégiscsak azt higgyük: van eme üresség mögött valami említésre méltó.
De nincs: egy vékonyka, nem túl igényes füzetnyi szenvelgés csak a Valami jó testnyílás, melyben a novellák elbeszélõje szinte minden esetben a harminchoz közelítõ budapesti humánértelmiségi szingli nõ. S ha e szavakat olvasva különféle sztereotípiák ugranak be - helyes: annál közelebb járunk ahhoz, hogy látatlanban is pontosan átérezzük a kötet hangulatát. E hangulaton kívül ugyanis nem szolgál mással a kötet, láthatólag ezzel kéne beérni - jobb híján: Szilágyi-Nagy írásainak minden egyéb öszszetevõje úgy hullik ki a maga jelentéktelenségében órák alatt az olvasó emlékezetébõl, mint a homok a kisgyerek markából.
E hangulat és így a minden szempontból és minduntalan fõszerepet játszó lírai én viszont kifejezetten ellenszenves: állandó stílusa a fanyar és hamis (ön)irónia és beszólogatás, no meg az öntelt önsajnálat (pl. mikor kvázi hülyének állítja be az írását visszautasító szerkesztõt), megspékelve némi bárgyú, de "legalább" sznob poénkodással (pl. egy egész novellányi göcögés arról, hogy életkora alapján az elbeszélõ anyukája lehetne akár Garaczi is). Jó lett volna az egész kötetet elküldeni megjelenés elõtt annak a kvázi hülye szerkesztõnek.
Kovács Bálint
JAK-L'Harmattan, 2007 (JAK Füzetek 151.), 112 oldal, 1500 Ft
* és fél
Cavalera Conspiracy: Inflikted Borítékolható volt, hogy a harmadik világ legnagyobb metálsztárcsapatát, a brazil Sepulturát egykoron alapító testvérpár, Max és Igor Cavalera az évtizedes haragszomrád játékot követõ nagy, könnyes kibékülés után zenélni is fog együtt. A derék Max (ének-gitár) még a kilencvenes évek közepén rágott be istentelenül az öccsére meg a másik két arcra, és hagyta ott az éppen pályája csúcsán lévõ Sepulturát, hogy aztán a kvázi szólózenekarnak is számító Soulflyban folytassa a megkezdett utat, a dobos kistestvér pedig mostanáig bírta ki nélküle a kínlódást.
Azok alapján pedig, amit ez a két fószer jórészt tinédzser- vagy kora huszonéves fejjel összezenélt a nyolcvanas évek végén és a kilencvenesek elején, az is borítékolható lehetett volna, hogy nagyon nagyot fog ütni az Inflikted - ez viszont nem jött be. A Cavalera-fémjelezte Sepultura utolsó dolgaihoz (fõleg a Chaos A.D.-hez) abszolút nem ér fel, de a világzene és a pokolba hangolt ungabungametál ügyes koncepciójával elõkerekített Soulfly-hoz sem, ahonnan egyébként Max ügyes húzással átmentette az itt is kiválóan teljesítõ Marc Rizzo gitárost (a basszusgitáros meg az egyébként teljesen felejthetõ Gojirából érkezett, és ezzel le is van tudva a biográfiarész). Az Inflikted ezzel együtt is vérszegény, semmilyen anyag lett: a Sepultura Arise-korszakának modernizált gitározása a kortársabb metálokból elhalászott klisékkel, mindez a Soulfly izgalmas hangulatképeitõl megfosztva. Max egyre szebben és sûrûbben használja a dalszövegeiben azt a pár angol káromkodást, amit el bírt sajátítani, Igor pedig, az egykori csodadobos annyira lélektelenül játszik, hogy ezek alapján hiába várja a fél metálvilág a szintén borítékolható, eredeti felállású Sepultura újjáalakulását, én azt mondom, inkább hagyják mégis az egészet a fenébe.
- vincze -
Roadrunner/CLS, 2008
**
Van barátod? Nincs új a nap alatt, csak tradíció: a barátságot is már annyiszor megénekelték, lefestették, rendezték jambusokba vagy filmbe; most persze pont arról szól a mozi, hogy mi van akkor, ha nincs (szintén nem elõször). Francois-nak, a menõ mûkereskedõnek (Daniel Auteuil) ugyanis sok mindene van, pajtása az viszont egy szem se sincsen, s ez szívás - neki is, meg nekünk is. Neki azért, mert bár cirka ötven év alatt egyetlen barátra sem sikerült szert tennie, most egy fogadás megnyerésének feszítõ érdekében záros határidõn belül fel kell mutatnia minimum egyet. Minekünk meg azért, mert végig kell néznünk, ahogy csinálja. Pedig az izzadságszagú expozíción túllendülve akár vicces is lehetne a Van barátod? - ha másért nem, hát mert a nem elhanyagolható filmes és azon belül vígjátéki tradíciókkal rendelkezõ francia üzemben készült -, mégis: mondanivalóját és jellegét tekintve leginkább egy amerikai szappanoperára hajaz. Ahogy az alapjáraton egy páfrány érzelmi telítettségével bíró fõszereplõ a vele tökéletesen (túl tökéletesen) ellentétes taxisofõr (Dany Boon) és néhány idézet (ah: A kis herceg) hatására megnyitja szívét, az letagadhatatlanul nehezen befogadható élmény. Talán csak annyit hozhatunk fel a javára, hogy rendre-másra visszatér régi önmagához. A filmtörténet legfrissebb furcsa párja amúgy tényleg jól mutat a vásznon. Kár, hogy a kettejük története végig egyenes vonalú, egyenletes, és épp ezért fikarcnyi meglepetést sem tartogató mozgást végez. Viszont így legalább csak fokozatosan süllyed el a melodráma mocsarában.
Iványi ZsóÞa
A Best Hollywood bemutatója
**
Stephen Malkmus & Jicks: Real Emotional Trash Csak a halott rockzenész nem öregszik, tartja a mondás, meg Lemmy a Motörheadbõl. A tüzes csikóévek után rendszerint jön a szakáll, a kalap és a rajongás a távol-keleti filozófiák iránt. Egyre hosszabb lemezek születnek, a zenében dzsesszes struktúrák bukkannak fel és motownos hangulatok. Aztán szólópálya következik, rövid kitérõkkel a filmzenék, esetleg a rockoperák világába. Végül nosztalgiaturnék végkimerülésig, kizárólag korai számokkal, kövéren és kopaszon.
Stephen Malkmus számára ez még odébb van, az egykori Pavement-vezérnek a mostani a negyedik szólólemeze, és ismerjük el, ügyesen öregszik a fiú. Malkmus a kilencvenes évek elsõ felében szerzett elévülhetetlen érdemeket, amikor zenekara a lo-fi popnak becézett underground irányzatból kinõve az amerikai független színtér egyik zászlóshajójává vált. A Real Emotional Trash számain érezni a közel húszévnyi tapasztalatot, az ilyenre mondják, hogy érett anyag, és az érett ezúttal nem az unalmas szinonimája. Rögtön egy olyan meglepõ, zord gitárriffel indul, ami a fiatal Tony Iomminak is jól állt volna. A Pavement lemezeire jellemzõ felszabadult sokszínûség most egy-egy dalba sûrûsödik. A sokszor hosszan elnyújtott, hat-hét, sõt tízperces számok a szokásos nyegle verzék és lüke refrének, valamint számos fura váltás és kanyar után füstös dzsemmelésbe torkollanak. Soha nem szólt még Malkmus ilyen rockosan. Hülyén hangzik, de a Real Emotional Trash leginkább egy erõsen a hetvenes évek szellemében fogant, laza hard rock lemeznek tûnik, markáns progresszív vonásokkal. Zagyva, mint régen, de már van benne rendszer.
- kovacsm -
Matador/Neon Music, 2008
****
Sir John Eliot Gardiner az Angol Barokk Szólisták és a Monteverdi Kórus élén a mûfaj lényegéhez vitte közel Bach János passiójának hallgatóságát: a mûvet a közösség drámájaként mutatta fel. Az elõadás a protestáns rítus szellemét ragadta meg, de úgy, hogy közben magát a rítust nem követte doktriner módon, és csak nyomokban utalt egy Bach korabeli szertartás koreográfiájára. Gardiner helyenként még ellene is ment. Miként évtizedes, alapvetõ értékeket felvonultató lemezfelvételén Pilátus szólamát és a mû valamennyi basszusáriáját most is egy énekesre (ezúttal a remek Matthew Brook-ra) osztotta, elõadása nyomán a shakespeare-i szerepösszevonások borzongató levegõjével telítõdött a produkció. A passiószöveg legdöbbenetesebb, felfoghatatlanul erõs képével operáló tenoráriát (Erwäge, wie sein blutgefärbter Rücken) az evangélista szólamát (lényegében kívülrõl!) éneklõ nagyszerû Mark Padmore adta elõ, s e szokatlan gardineri megoldás azonnal világossá tette, hogy ebben a János-passióban a megélés-eltávolítás-kontempláció viszonyrendszerének liturgikus logikáján legalább kettõt csavart a mester. A csavarok mûködésének szabatos leírására ezúttal nincs alkalom, de a tény, hogy Dietrich Henschel nem evilági tartással énekelte Jézus szólamát, valamit elárul a szívdaráló konstrukcióról. Padmore-on és Henschelen kívül "névtelen", a kórusból (a szó szoros értelmében) kilépõ énekesek mûködtek közre. Gardiner persze játszik velünk, hiszen némi nyomozás után kiderül, hogy a kórust komoly múlttal rendelkezõ (pl. Brook) vagy ígéretes szólókarrier küszöbén álló énekesekkel töltötte fel. S akkor is nagyon komoly játékot játszik, amikor az áriák egy részét csembalóval, másik részét orgonával kísérteti, sõt az "Es ist vollbracht!" kezdetû altáriában a tételen belül vált hangszert. Mindez persze nem talmi csavarosság, itt bizony a közönség volt odacsavarozva a mûhöz, tanú rá száz kisírt szempár.
Molnár Szabolcs
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, március 23.
***** és egy Tejút
Jonathan Stroud: Szunynyadó tûz A Bartimaeus-trilógiával nemzetközi sikert is elért szerzõ elsõ regénye a Szunnyadó tûz. Stroud a Bartimaeus-könyvekben (kritikánkat lásd róluk a Narancs 2007. április 12-i számában) a fantasy legismertebb sorozata, a Harry Potter-széria világával egyenértékû univerzumot alkotott. (Sõt annyiban talán különbet is, hogy Stroud nem nyúlt bele a történet belsõ logikájába - ellentétben Rowlinggal, aki a happy end érdekében ezt megtette.) Így hát bármennyire érthetõ is az a kiadói megfontolás, hogy a trilógia honi megjelentetése után jött csak ki a kötettel, befogadói szempontból semmiképpen sem szerencsés e fordított menetrend. Önkéntelenül is a Bartimaeus fordulatos, minden apró részletében kidolgozott cselekményvezetéséhez, jól megformált jellemábrázolásához mérjük a könyvet, aminek következtében óhatatlanul is hiányérzete támad az olvasónak.
Némiképp méltánytalanul: a Szunnyadó tûz a maga kategóriájában gond nélkül hozza az átlagnál valamivel jobb szintet. A külvilágtól elzárt angol falu határában fogságban tartott sárkány, és a felélesztését életcéljuknak tekintõ kiválasztottak sztorija szórakoztató, jól megírt szöveg. A Jó és a Rossz örök küzdelmében az ellentétes oldalakra állt testvérpár, a gonosz eljövetelére a maga ambiciózusságával lehetõséget teremtõ tiszteletes és az összeesküvõ sárkányisták története jó tempóban, akciódús jelenetek sokaságán keresztül halad az elvárt, ámde korántsem megnyugtató megoldásig. Ügyes elõjáték a fõmûhöz - konstatálhatjuk utólagos okossággal.
B. I.
Animus, 2007, fordította Pék Zoltán, 239 oldal, 2990 Ft
***
Takva - Az istenfélõ Muharrem A kicsinél is kisebb ember, az Allahban mélyen hívõ isztambuli szolgáló válik láthatóvá egy pillanatra a mozis kisemberek nagy tömegébõl. Muharrem mozgástere kicsi, de ebben az önmagára zárt világban legalább biztonsággal mozog, a kitaposott szolgálati utakon alázattal közlekedik, s szorgosan tipeg a teával, nehogy a gazdához hûlve érkezzen. A napi betevõ - lelki és egyebek - biztosítva, és a földi elismerés sem marad el: hithûsége jutalmaképpen Muharrem egyszer csak feljebb bukik. Atyai szeretettel és hitközségi megbízatással kitessékelik a szemináriumi kapun, be egy sofõrrel ellátott Fordba - fontos tisztséget, pénzközeli munkát kap: lakbérbehajtó lesz, az egyházi tulajdonok bérlõivel kezel, pénzt szállít. Feltör, világi viseletre cseréli a szolgálógúnyáját, hátrahagyja lakhelye ismerõs szellemeit, és újakkal kénytelen ismerkedni a sejk szomszédjaként. Megannyi kihívás, melyeknek a hívõ kisemberbelsõ nem tud megfelelni. Muharrem alfonzói típus: az anekdotabeli szegény ember, akinek semmi sem sikerül. Lelkiismereti bedõlésével azonban bedõl a gyenge lábakon álló drámai felépítmény is, volt-nincs történet, de annyira már sebességben vagyunk, hogy innen már ne lehessen büntetlenül visszakanyarodni a szemlélõdõ városnézésbe és a turistaszemnek ugyancsak titkokat rejtõ mecsetbelsõkbe. Elég gyorsan abba is marad a film: amíg tartott, valami kis szín csak volt benne, de most, hogy már vége, annyi baj legyen. Elvesztettünk egy kisembert, jöhet a következõ, mint õszi fesztiválszezonra a tavaszi.
- kg -
Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány
***
