Zene

Nem tartozik a 2000-es évek nagy befutói közé, nem paradigma- vagy trendalkotó zenekar, mégis nehezen megkerülhető együttes, amely az elmúlt öt esztendőben lépésről lépésre az amerikai független színtér legfontosabb formációi közé emelkedett. Majdnem híres zenekar, több majdnem tökéletes nagylemezzel - ez a Spoon a texasi Austinból.

Vannak ezek a kínos társasági helyzetek, mikor valaki nagy elánnal nekiveselkedik egy sztorinak, de valahogy nem találja a megfelelő szavakat, a körülötte ülők rohamosan csökkenő érdeklődéssel hallgatják, de ő csak mondja és mondja, s minél tovább nyújtja, annál kellemetlenebbül érzi magát (már a szomszéd asztaloknál is) mindenki. Végül legyint egyet, és feladja valami olyasmivel, hogy "áh, mindegy, így nem az igazi, látnotok kellett volna...".

Szinte napra pontosan két évvel - a berlini filmfesztiválon megejtett - bemutatója után elérkezett mihozzánk is az Élet, amiről az angyalok álmodnak (1998) alkotójának "új" filmje, a Julia. Az energiatakarékosnak nyugodtan nevezhető (1999-ben a nagy dobás lendületéből még kiszaladt a Kis tolvaj, aztán csak a hírek jöttek, hogy min és kivel dolgozik) maestro, egyben a francia mozi örök nagy reménysége, Erick Zonca azt mondta a Juliáról, hogy nem remake-je az John Cassavetes Gloriájának (1980), inkább valamiféle hommage lenne - hát, ő tud fransziául. Mi mindenesetre utánanéztünk a dolognak, s akkor már nem felejtettük ki a sorból Sidney Lumet vállaltan is remake-nek készített, 1999-es Gloriáját sem. Amit annál is jobban tettünk, mert Zonca sem mulasztott el megemlékezni róla - ám mielőtt erre kitérnénk, szóljunk a mézesmadzagról, melynek egyik végén Gena Rowlands, a másikon pedig Tilda Swinton fogja közre Sharon Stone-t.

Kód-dekód: tudjuk, mit gondoljunk, amikor a Kamra egyik oldalajtaján belép Mészáros Béla és a férfiruhába öltözött Jordán Adél, és bejelentik, hogy Calderón Az élet álom című darabját fogjuk látni. Itt és most együtt fogunk elgondolkodni életről és álomról, játszók és nézők. A játéktéren mintha terepasztalok - de csak jókora pokrócok vannak, ez itt a barlang maga, a hegygyomor; az egyik pokróchegy alatt éppen elfér Segismundo, a rabláncon tartott herceg, a falon pedig egy föl-le csapható széles polc, pont, mint az állatkertben a majmoknál. Már mindent tudunk arról, hogyan tartják Segismundót, aki hamarosan maga is szenvedélyesen számol be a legfőbb hiányról, a szabadságról; nagyon is artikuláltan fejezi ki magát, Clotaldo, a tanítója jó munkát végzett, ennek a fiatalembernek vannak fogalmai. Tudja például, mi az álom. Csak azt nem tudja, mikor álmodik. Mi sem.

A Trafó legújabb kiállítása egyrészt válogatás a Stuttgartban 2009 nyarán megrendezett nagy nemzetközi kiállítás (Szubverzív gyakorlatok. Művészet a politikai elnyomás alatt Dél-Amerikában és Európában, 1960 és 1980 között) műveiből, másrészt a megváltozott dimenziók és az ebből fakadó műközi kapcsolódások miatt sokkal inkább önálló kurátori munkának tekintendő. Erőss Nikolett úgy válogatott, hogy a kelet-európai térség is megjelenjen, a nálunk kevésbé ismert latin-amerikai is megmaradjon, és arra is legyen példa, hogy mit lehet tenni.

"Magyar Narancs: Idén Paul Schraderrel forgattad Yoram Kaniuk regényét a holokausztról és annak pszichés utóhatásáról. Jeff Goldblum: Schrader így jellemezte a filmet: egy férfi, aki egyszer kutya volt, találkozik egy kutyával, aki egyszer ember volt.

A furcsa című félreolvasó-napló zömmel szingli, webaddikt nők intellektuális, vágyteljesítő blogja - egyszersmind az utóbbi idők egyik legeredetibb, minimalista formában elővezetett társadalomkritikája is. Félreolvasások puritán listája az oldal: posztjai szavakra és tőmondatokra korlátozódnak, zárójelben az eredeti szóalakkal. A Freud szikár formában közöl, néhol mégis kéretlenül sokat árul el bejegyzőiről, amikor privát bloghoz hasonló intim csatornaként működik a panaszosok számára.

A kétezres évek Simon and Garfunkeljének is tekinthető duó visszatért: Erlend Sye és Eirik Glambek Bse öt év után (még tavaly) új lemezt jelentetett meg, amellyel továbbhaladnak a már megszokott melankolikus-akusztikus vonalon, csak most valahogy sokkal határozottabban süt be a napfény az egyszerű, pár akkordos dalokba (ezt ígéri már a pálmafás borító is). A kényelem királyai még az ezredforduló előtt tűntek fel egyszerű és szívfacsaró dalaikkal, abban az időszakban, amikor több hasonló stílusú zenekar vagy előadó is startolt (a Turin Brakes, David Gray vagy az I Am Kloot - még egy címkét is kaptak a szaksajtótól: new acoustic movement).

"Lehet, hogy bűnöző vagyok - feleltem -, de ettől még nem vagyok rossz ember. Hülyén hangozhat, de én meg rabja vagyok annak, hogy helyesen kell cselekedni" - mondja Bernie Rhodenbarr, Block szellemes és mély sorozatának betörő főhőse.

Sam Bell asztronauta a Lunar Industries nevű cég egyedüli küldöttjeként közel három éve dolgozik a Holdon a Föld minél biztonságosabb energiaellátásáért. Családjával kizárólag videóüzeneteken keresztül tud beszélni; egyetlen társa az emberi tulajdonságokkal rendelkező és érzelmeit smiley-jelekkel kommunikáló robot, GERTY (Kevin Spacey kiváló hangjátéka) - Bell a három év alatt beleőrült a magányba.

Lehet a végén kezdeni, voltaképpen logikus is, de nem ajánlom. A tudósítóként számos fegyveres konfliktust megjárt "szemtanú" szerző a Jegyzetekben ugyanis "leleplezi műhelytitkait", érzésem szerint fölöslegesen, ráadásul a végére kusza összeesküvés-elméletek ismertetésébe is belefut.

Budapest és Sin City határában járunk, a sötétben bujkáló velős pacalok, peep-show-ban vetkőző pincérnők, többnapos borosták és a véget nem érő éjszakák földjén. Alkalmasabb tájat nehéz is lenne elképzelni egy búskomorságát kívül hordó, az élet napos oldalait még lábjegyzetileg sem ismerő képregényhez.

Az amerikai gitáros-énekes első szólólemezét nem a kalandvágy hívta életre, sokkal inkább a fölgyülemlett dalmennyiség részleges lecsapolása lehetett a program, hiszen Gillian Welch, a neotradicionális country egyik legjelentősebb alakja, akinek Rawlings főállásban első számú dalszerzője és kísérőzenésze, immár hét éve nem jelentett meg új lemezt. Szólólemezén Rawlings alapvetően ugyanazt a jobbára dobkíséret nélküli, tradicionális hangszerekkel és magas technikai tudással, de mindvégig biztos arányérzékkel, visszafogottan elővezetett, néhol nagyvárosi búbánattal átmosott, giccsmentes countryt játssza, mint amit Welch mellett is szokott.

Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké. Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.