Vannak ezek a kínos társasági helyzetek, mikor valaki nagy elánnal nekiveselkedik egy sztorinak, de valahogy nem találja a megfelelő szavakat, a körülötte ülők rohamosan csökkenő érdeklődéssel hallgatják, de ő csak mondja és mondja, s minél tovább nyújtja, annál kellemetlenebbül érzi magát (már a szomszéd asztaloknál is) mindenki. Végül legyint egyet, és feladja valami olyasmivel, hogy "áh, mindegy, így nem az igazi, látnotok kellett volna...".
Rob Marshall feltehetően nem ilyen pipogya, könnyen elbátortalanodó fickó, legfrissebb művében felmondta ugyanis a Nyolc és felet elejétől a végéig - pontosabban azt (és itt csak találgatni tudunk), amire emlékezett/ami megfogta/ami leesett neki belőle. Rob jó megfigyelő, kiszúrta például, hogy Fellini filmjében sok nő szerepel. Nosza, nem volt rest, a sajátját is telepakolta szebbnél szebb példányokkal, sőt arról is gondoskodott, hogy az új nőhalmaz törzskönyvileg (is) menőbb legyen az eredetinél. Valószínűleg már a meghallgatásra is csak az Oscar-díj felmutatásával lehetett bejutni, habár a színészek nem sok hasznát vehették aranyba foglalt tehetségüknek. A Kilenc ugyanis egy háromperces film. Ebben a három percben (a film legeslegelején) Daniel Day-Lewis a kisujjából kirázott olasz akcentussal hadovál a művészetről, kicsit nyifog, hogy elszállt az ihlet, majd fantasztikus táncot lejt egy rakat gyönyörű nővel, akik mind őt imádják. Ennyi. Ezzel a pávatollakkal, flitterekkel és csipkefűzőkkel turbózott zanzásítással alapvetően nem is lenne semmi baj, sőt. A probléma az, hogy Marshall mondja tovább. Azaz dehogy tovább, több mondandója ugyanis nincs a témában, úgyhogy a hátralévő majd' két órát kitöltendő a fent vázolt, mérsékelten bonyodalmas történetet adja elő rétestésztastílben. Itt van a Day-Lewis adta, alkotói válsággal fejbe kólintott rendező, aki ahelyett, hogy dógozna, csak kamatyol meg hablatyol összevissza, és megbánt mindenkit, és csalódást okoz mindenkinek - néha énekel is közben. Ha nem ő, akkor más.
Igazából lényegtelen, hogy a hollywoodi mesterembereknek leesett-e, és ha igen, mikor, hogy az 1963-as film belepréselése egy tömeggyártású öntőformába - légyen bármily csiribiri is - teljes képtelenség. Ha kihúzzuk a képletből Fellinit (mint ahogy maguk az alkotók is lényegében ezt tették), és a Kilencet önmagában szemrevételezzük, akkor is csak egy profin kivitelezett, helyenként nyálba révedő, rém hosszú videoklipet kapunk. De még mindig sokkal jobban szórakoztunk, mint ha például a szénné gyúrt Will Smith és a trombitáló Jessica Alba duóját kellett volna néznünk, ahogy cseszegetik egymást az autópályán.
A Budapest Film bemutatója
