Nem tartozik a 2000-es évek nagy befutói közé, nem paradigma- vagy trendalkotó zenekar, mégis nehezen megkerülhető együttes, amely az elmúlt öt esztendőben lépésről lépésre az amerikai független színtér legfontosabb formációi közé emelkedett. Majdnem híres zenekar, több majdnem tökéletes nagylemezzel - ez a Spoon a texasi Austinból.
Bár a zenekar az elmúlt években már több alkalommal is megérdemelte volna, hogy megemlékezzünk róla, most éppen megint jó okunk van arra, hogy a Spoonról beszéljünk, hiszen január 18-án jelent meg a zenekar hetedik stúdióalbuma Transference címmel. Azt, hogy mennyire nem új zenekar a Britt Daniel gitáros-énekes vezette együttes, nemcsak sorlemezeik számossága mutatja, hanem az is, hogy a szaksajtó az új számokról szólva a popzsurnalizmusban meglehetősen közhelyes "visszatérés a korai lemezek hangzásához" fordulatot használja. Ami azokat a bizonyos "korai" ügyeket illeti, nos, a Spoon 1993 végén alakult, a már említett Daniel és Jim Eno dobos édes gyermekeként; nevét a germán krautrocker Can egyik számától kölcsönözte, első albumát pedig, egy korai szárnypróbálgatós EP után, 1996-ban jelentette meg Telephono címmel. S ha már kölcsönzés: a Spoon a kezdetekben bizony nem volt több szimpatikus Pixies-, Sonic Youth- és Pavement-rajongók karcos alternatív zenekaránál. Ahhoz, hogy a ma is jellemző izgalmas - a Beatlestől, a Stonestól és Prince-től Elvis Costellón és a The Modern Loversen át a már említett előképekig vagy éppen a Gang Of Fourig és a Televisionig ívelő -, vegyes ízvilág összeálljon és összeérjen, néhány évnek azért el kellett telnie. Az 1998-as A Series Of Snakest már bátran nevezhetjük ígéretesnek - a zenekar ekkorra az amerikai underground egyik kedvence: a színtér meghatározó médiuma, a Pitchfork kifejezetten pajzsra emelte. S még annál is sokkal klasszabb a 2001-es Girls Can Tell, mely nemcsak dalszerzői szempontból diadal, hanem a zenekar addig kommerciálisan is legsikeresebb lemeze (pontosan annyi fogyott belőle, mint az első két albumból összesen).
Érdekes - vagy törvényszerű? -, hogy a Spoon "szekere" pont akkor (illetve azok után) indult be, amikor a 98-as lemezt gondozó Elektra kivágta a számukra nem elég kifizetődő zenekart, mely azóta egyébként az egyik legizgalmasabb amerikai független kiadónál, a Merge-nél jelenteti meg lemezeit. A Spoon-féle "kis lépések politikája" aztán a kétezres évek elején is folytatódott: a 2002-es, címét Marinetti Futurista kiáltványából kölcsönző Kill The Moonlight című album színvonalát tekintve nem múlta fölül ugyan a Girls Can Tellt, ám azt egészen nyilvánvalóvá tette, hogy a Spoon lassan, de biztosan kinövi a független kultzenekar státusát. Ez a pillanat végül a zenekar legnagyobb albumközi szünete után, a 2005-ös Gimme Fictionnel jött el. A Gimme Fiction az a klasszikus pillanat, amikor minden a helyére "hullik", minden összeáll, amikor az underground hitelesség és a popérzékenység szépen összeölelkezik - az album Vogue-ot idéző borítója, a sötét hangulatok és a slágeres dalok, a soulos grúvok és a pepecselős hangszerelési megoldások mind-mind egy irányba mutatnak. A lemez áttörés, a Billboard kétszázas albumlistájának első ötven helyezettje között landol. S még itt sincs megállás: a 2007-es Ga Ga Ga Ga Ga, ami az izgalmat és az emlékezetes pillanatokat illeti, talán még elődjénél is többet tud, ráadásul többet is hoz, hiszen az amerikai slágerlistán az első tíz közé keveredik - happy end lehetett volna már ez is a javából.
A most megjelent Transference dekonstruált pophangzásával pedig egy kifejezetten bátor gesztus, hiszen nem a tutinak tűnő receptből dolgozik. Úgy rugaszkodik el a bejáratott slágerfordulatoktól, úgy kísérletező, hogy közben nem okoskodik tüntetően - az olyan dalok, mint a szégyenlős balladasláger, a Goodnight Laura, a karcos gitárokkal megpakolt Written In Reverse, a garázsosra koszolt Trouble Comes Running vagy a zenekar egyébként védjegyszerű, hol feszes, hol laza, hol monoton ritmusszekcióját előtérbe toló The Mystery Zone leginkább izgalmasan zavarba ejtő cuccok. Egy-egy keserédes kanál valami, amiből újra és újra kérünk.
Merge, 2009
