A pokolban kapható velõspacalért azonban odébb kell mennünk néhány sarkot, azt egy kissé konszolidáltabb lebujban szolgálják fel a képregény gyomorbajos hõsének, akinek azonban sok öröme nem telik e gasztronómiai szuperhõsben. Vikár Ferencnek nincs sok hátra, és ezt tudja is magáról, ám azzal alighanem nincs tisztában, különben nem lenne ilyen menthetetlenül egyhangú képregényhõs, hogy irodalmi elõképei között nemcsak a búsuló noirjuhász, de egy örkényi egyperceshõs is szerepel. Mert Vikár Ferenc, ha megkérdeznék, nyilván azt felelné, hogy köszöni, jól van, de ha azt firtatnák, hogy mi az a kötél, amit maga után húz, kénytelen lenne beismerni, hogy az bizony nem kötél, hanem a belei.
Ez a meg(nem)világítás (és a merésznek szánt meztelenkedés) bejáratott effektje e korhatáros képregény-valóságnak, mely Mikóék esetében akkor a legszebb, amikor a szereplõk már rég hazamentek, vagy mind meghaltak. Oldalnyi üres feketeség marad utánuk, néhány könnyû kézzel odavetett, hideglelõsen szállingózó hópihével.
Roham Kiadó, 2009, 92 oldal, 1490 Ft
***
