Nem mondhatnám, hogy falom a popzenei tárgyú könyveket. Lehet az lexikon vagy életrajz, legendaipari vagy botrányüzemi gyártmány, egyformán nem érdekel. Ami azt illeti, a könnyűzenéből is kiszálltam réges-rég, még húszon innen, és az sem izgat, hogy a rock halott - ami egyfelől ordas közhely, másfelől meg csak félig igaz -, vagy én gyógyultam-e ki idejekorán a rock nevű gyerekbetegségből. A kilencvenes évekig a fülem botját sem mozgattam semmilyen populáris zenére, pusztán irodalmi érdekből kezdtem el olvasni itt a Narancsban Tandori Dezső Klip-klop rovatát, később még kazettákat is kaptam tőle, amikre neki, és úgy számolt, hogy nekem is tetsző számokat vett fel, Pulp, Smashing Pumpkins, Jane´s Addiction, Alice In Chains, Republica, skandináv metál, ilyenek, és egy részük valóban bejött, elkezdtem nézni az MTV-t. Gőzöm sincs, hogy még felszálló vagy már leszálló ágban volt-e akkoriban, csak annyi biztos, hogy azóta jó mélyre küzdötte le magát. 10-15 percenként elviselhetetlen reklámblokkokat nyomatnak, és nem sok jót mondhatok arról sem, ami a reklámok között hallható. Gyűjtögetésre álltam át, eleinte rendszeresen, újabban már csak hébe-korba felveszem, ami tetszik, nem nehéz a választás, csak munkás: jó, ha három számot begyűjthetek egy egész éjszaka alatt, Prodigy, Bush, Géprombolók, Skunk, ilyenek. Öreg harcosok, nagy túlélők, visszaszüremkedő veteránok szóba sem jöhetnek, a rock nem a többszörösen vércserélt, protkós kriptaszökevények műfaja, aki harmincon túl is a szakmában marad, az váltsa ki az iparengedélyt, nyisson betétszámlát, lépjen be az Alkonysugár nyugdíjpénztárba, de rám ne számítson. Ugyanilyen intoleráns és kirekesztő vagyok a kosztümösök rendjével szemben, legyenek azok gyémánt kűrruhában ugráló feketék vagy talpig bőrben feszítő műfémmegmunkálók.
