MeShell Ndegéocello: Bitter
"Ha nem ízlelted meg a keserűt, nem tudod megbecsülni az édeset" - magyarázza MeShell új albumának címét, tematikáját. Szerelemről esik szó, szinte végig, és "a szerelem harc; át kell esnünk a keserűségén, hogy könyörületben részesülhessünk". Részemről rendben, át vagyok esve masszívan, és különben sem várok egy poplemez szövegeitől véresebb eredetiséget. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs vele bajom.
1969-ben, mikor is MeShell Ndegéocello a világra pottyant Virginiában, még a derék Michelle Johnson névre hallgatott. Ndegéocellóra tinédzserként váltott, olyankor ugye gyakran meggondolatlankodik az ember; azt jelenti a bantuk nyelvén, hogy szabad, mint a madár. Az apukája dzsessz-szaxofonista volt, vélhetőleg innen a fertőzöttség, MeShell ugyan basszerosként tünedezett fel a washingtoni klubokban. Mindeközben egyetemre járt, akármi is lehetett volna, ha váratlan terhessége véget nem vet a tanulmányainak. Nem volt mese, be kellett érnie azzal, hogy világsztárrá váljon a popbizniszben.
A Women In Love-hoz csatlakozva előbb a washingtoni díjakat söpörte be, majd egy New York-i buli után lecsapott rá a Maverick kiadó. 1994-ben debütált (Plantation Lullabies) jókora porral: három Grammy-jelölés, továbbá "1994 legfényesebb reménye" a Rolling Stone és "az év basszusgitárosa" a Bass Guitar magazinnál. És valóban, a dzsesszből, a rockból és a funkból MeShell kikeverte a maga külön bejáratú kis univerzumát, ráadásul konzekvensen építkezett a szövegekben is: míg az első album az ültetvényeket, a ´96-os Peace Beyond Passion a Bibliát járta körül. Így tekinthette MeShellt a faji ügyek harcosának a közvélemény, úgyhogy - a Bitter kapcsán - pontosítani kényszerült: "Valójában sokkal félénkebb voltam annál, éppen az ellenkezője. De most azt mondom, amit érzek, és amit csinálok, azt élvezem."
Erre az albumra MeShell népesebb csapatot állított maga mellé, "klassz, hogy a spirituszuk táplálja a tüzét". Távoli forrásként szóba kerül Curtis Mayfield és Tom Waits, Joan Armatrading és Gladys Knight, Ritchie Havens és Jimi Hendrix - s ez a főhajtás éppoly rokonszenves, mint a kikecmergés vágya az art-funk szorításából. Tulajdonképpen "feltételek", "követelmények" nélkül hallgatható végig ez az album - idáig teljesen oké. Ugyanakkor mentes a közhelyektől, elegáns a hangszerelése - végképp rendben van. De mondom, akad azért bajom: e tizenkét szám egyike sem ragad magával. Langyosak, tompák kicsit: nem szeretnek, és nem is szerettetik magukat igazán. Úgy tűnik, unatkozom. Ha úgy tetszik, csalódtam. Van bennem némi keserűség.
Marton László Távolodó
Maverick/Warner Music, 1999
