Túrni kell, és jőni fog. Higgyék el, érdemes kutatni a jó ponyvák után, esküszöm, még egy kiskörúti könyv-végkiárusítás giccsparádéján is. Ott találtam ugyanis leértékelve Koonitz újabb magyar kiadását, tartalmához képest igen olcsón, borzongatóan kommersz borítójával együtt - keselyű a teliholdban, megnyúlt árnyak a kisváros bozótjai között magasnyomással, és a többi túlzó grafikai effekt, ami mind arra szolgál, hogy messzire elkerüljük az írott betűt. Egyetlen könyvét olvastam néhány évvel ezelőtt, a Rossz hely címűt, amivel számomra végleg megszűnt az olyannyira kedvelt Stephen King monopóliuma. Addig ugyanis nem volt olyan, hogy ne mertem volna egyedül olvasni, és meg kelljen várnom, míg valaki hazaér. Sőt nem túlzok, ha azt állítom, hogy a szobában lévőnek ébren kellett maradnia a fejezet végéig, különben ritmusos oldalba rúgással ébresztettem, vagy ha nem, csak azért nem, mert elkezdtem parázni, milyen átalakulásokon megy keresztül, mire álmából visszatér. Koonitz ugyanis a bizonytalan tudati utazások, az átalakulások, a valószínűségszámítás és a felismerések pillanatainak nagymestere, aki a hagyományos és leghatásosabb, nyomozó nélküli krimik eszközeivel él, illetve él vissza. Regényei kapcsán mindenki átismételheti a végső, az egzisztenciális magányt, akár számkivetve egy másik világegyetemben. Nem vagyunk kímélve már a könyv eleji ajánlásokban sem, és már ott is késő, már ott sem lehet abbahagyni.
