Az Áttűnések 999 persze egyáltalán nem Moholy-Nagyról szólt. Sokkal fontosabb volt, hogy a nagyérdemű figyelemmel kísérhesse, miként őröl a legújabb és legnagyobb helyi art-projekt, a félig kész MűvészetMalom, ez az 1400 négyzetméteres ipari műemlék, amiből egyesek "központi" szentendrei múzeumot akarnak (ide sűrítenék a Ferenczy-, Czóbel-, Barcsay-gyűjteményeket - többek között), mások meg nem; állítólag a megye meg a város meccsel, de igazi tétje majd csak akkor lesz a dolognak, ha a létesítmény teljes mértékben megújul.
Az pedig nem mostanában lesz. Ma még tényleg csak béke van meg szeretet. A fesztivált maga dr. Hámori József kultuszminiszter nyitotta meg: "A Szentendre név számomra mindig a képzőművészet szinonimája volt..."; később pedig nagyokat lehetett örvendezni annak, hogy Wahorn András hazajött, és
zenél meg kiállít,
hogy itt ólalkodik az összes ismerős és ismeretlen "tipikus szentendrei arc", akik szintén zenélnek és kiállítanak, hogy mozognak a mozgásművészek és Lois Viktor szobrai, hogy elkékülnek a kékharisnyák. Maradjunk annyiban, Sznob-boardosoknak kihagyhatatlan ez a show.
Lelkünk rajta, mi kihagytuk. Pedig már ott voltunk, sőt...
Miután a lenyugvó nap sugaraitól megrészegülve, huszárosan átvágtunk a sétálóutcán, megbizonyosodtunk arról, itt az árusok valóban tudják, hogy a csellista azért nem csellós, mert a turista sem túrós, és ezért nemcsak kalotaszegi szőttest, csikóbőrös kulacsot, Hortobágy-pólót és tokaji aszút, hanem Michael Jordan-matrjoska babát, tiroli taplósapkát és válogatott köcsögöket is árulnak. Hiába szirénázott számos, kizárólag német és angol nyelvű étlappal szolgáló vendéglátóhely, mégiscsak a malomnál kötöttünk ki, ami valóban pazar, ugyanakkor hangulatos hely, köszönhetően a padokkal és szobrokkal felszerelt kertnek. Az pedig kimondottan bájos volt, ahogy a büfésnő közölte: "Nem tudom, milyen sör van, mert csak most hozták."
A lényeg: túl korán érkeztünk, és ezért a "meghívásos képzőművészeti kiállításból" csak annyit láttunk, hogy a művek előtt egy zenekar készülődött, míg az épület másik (még fel nem újított) szárnyában az Orkesztika Mozdulatszínház "állt be". "Menjenek most el, csak kilenckor kezdünk", mondta egy koreográfusnak látszó tárgy.
Végül a Barlangban (Duna-parti Művelődési Ház) kötöttünk ki, ahol ugyan a fesztivál keretén belül maradtunk, de itt ősbemutatók helyett az "ősök" mutatkoztak be. Ebben maradtunk.
Legyen elég annyi, hogy
filmeket vetítettek,
többek között három Moholy-Nagy László-etűdöt. Három, mai szemmel nézve kis semmiséget, az 1930-ban készült Fekete-fehér-szürkét, az 1929-es Marseille-i régi kikötőt és az 1932-es Nagyvárosi cigányokat. Ráadásul hang nélkül, úgy, hogy csak a vetítő surrogását lehetett hallani. (Mivel Moholy-Nagynak a hangosfilm "hasznosságáról" és "feleslegességéről" is jelentek meg írásai, a fene tudja, vajon így képzelte-e vetítést, de az biztos, hogy kevés idegesítőbb dolog létezik, mint a némafilm a szó szoros értelmében.) Maradjunk annyiban, hogy ezek a filmek zenével vagy akár zajjal sem többek egy lelkes amatőr munkáinál. Mondhatnánk, jótékony tud lenni hetven év távolság, ennyi idő alatt szinte minden megbocsátható, csakhogy mindez tökéletes ellentmondásban van Moholy-Nagy legendás elkötelezettségével az új iránt, azzal a hihetetlen elszántsággal, amivel belevetette magát mindenbe, ami akkoriban szinte sci-finek számított.
Moholy-Nagyból azonban nem lett Verne Gyula, azt pedig, hogy "reneszánsz ember", minden bizonnyal kikérte volna magának. ´ "csak" az egyik legismertebb magyar művésznek számít, igaz, New Yorkban vagy Berlinben sokkal inkább, mint Budapesten, és az is igaz, hogy egyáltalán nem a filmjei miatt. Viszont mivel végigpörögte a húszas éveket Németországban, és mindenben benne volt, amit akkoriban "modernnek" lehetett nevezni, nem csoda, hogy
a mozi megújítása
is szerepelt programjai között. Összesen nyolc filmet készített, legismertebb műve mégis egy (akár képzőművészeti alkotásként is értelmezhető) forgatókönyv, A nagyváros dinamikája, amit 1921-22-ben írt, és amit eredeti elképzelései alapján sohasem tudott megvalósítani.
A Szentendrén látottak alapján azt kell mondjuk, nem véletlenül. Moholy-Nagynak a maximum volt a minimum, csakhogy azt felejtette el, hogy tökéletes filmet barkácsmódszerekkel már akkor sem lehetett készíteni.
Az elsőként vetített Fekete-fehér-szürke látszott a leginkább lejárt szavatosságúnak. Nekünk, hetven évvel későbbieknek úgy tűnt, Moholy-Nagy tulajdonképpen semmi mást nem csinált, mint egyik művét - amit ma installációnak neveznének -, a Fény-tér-modulátort vitte filmre. A körülbelül háromperces darab különféle szögekből, különféle megvilágosításokkal láttatja a tereptárgyat, ám az, hogy a cél sokkal több volt, mint puszta megörökítés, csak Moholy-Nagy feljegyzéséből derül ki: "Ez a film inkább az ember öntudat alatti érzelmi adottságait veszi figyelembe, amelyen keresztül a szemet aktivizálni lehet." A tanulság legfeljebb annyi, hogy
1930-ban talán
még elképzelhető volt az ilyesmi, ma viszont már olyannyira "nincs szemünk a látáshoz", hogy még ez a néhány perc is végtelennek tűnt.
A másik két filmhez viszont már nem kapcsolódik manifesztum, nem is kísérleti darabokról van szó, hanem dokumentumfilmes törekvésekről. Egyértelmű, hogy a periféria bemutatása lehetett Moholy-Nagy szándéka e filmek elkészítésekor, de a megdöbbentés helyett valami egészen más jön le. A Nagyvárosi cigányok már-már burleszk, a Marseille-i régi kikötő pedig olyan, mint amikor az egyszeri turista S8-as kamerájával a nyomortelepre téved, de a záróképeken imbolygó sirályok azt bizonyítják, azért csak sikerült kikeverednie onnan, bár az igazsághoz tartozik, hogy ezt a filmet valóban egy amatőr kamerával forgatta, ráadásul úgy, hogy összesen háromszáz méter nyersanyag állt a rendelkezésére.
Mi, nagyokosok, persze
lesajnálhatjuk
ezeket filmeket, mosolyoghatunk a velük született naivitáson, nevezhetjük amatőrnek, setesutának, bárminek, csak egyet nem tehetünk, hogy megkérdőjelezzük alkotójuk őszinte szándékát, hogy ezek a dolgok voltaképpen azért jöttek létre, hogy jobbítsanak a világon.
Amikor otthon ülünk, és kínunkban a kereskedelmi tévék öntudatbajnok oknyomozó riportereit figyeljük, jusson eszünkbe, amit Moholy-Nagy a Marseille-i régi kikötő elkészülte után írt: "Ebbe a félszociális reportage-ba való futólagos bepillantás is igazolja, minő lehetőségek kínálkoznak egy jobban felszerelt filmexpedíció számára." Szar dolog, de ma már ott tartunk, hogy ez is ugyanolyan használhatatlan szövegnek tűnik, mint a szem aktivizálásáról szóló eszmefuttatás.
- legát -